Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Heitler László: Vass Elemér festészete

Jogot végzett, állást vállalt, majd katonáskodása idején hadifestőként dolgozott. Valójában rendszeres művészeti oktatás nélkül, nagyrészt önerejéből vált festővé. A háború után hét esztendőt töltött Franciaországban, Párizsban és a Földközi-tenger partján, Cagnes-sur-Mer-ben. Franciaországi művészeti tájékozódásának hatása végigkövethető életművén, de később a századforduló utáni törekvések tanulsága egyéni festői nyelvvé formálódott műveiben. A Cagnes- sur-Mer-i házak című képén azt láthatjuk, hogy a festő ragaszkodott a látványszerű megjelenítéshez, de a színeket felfokozva, a későbbi képekhez mérten szinte nyersen alkalmazta, pasztózus felrakással.

Itthon Zebegényben telepedett le. Az éles napsütésben fürdő Riviéráétól eltérő, hűvösebb színviiágú dunai táj és az itthoni művészeti környezet hatására visszafogottabb koloritú, sötétebbre hangolt képeket festett. Ilyen például az Őszi virágok és a Szőnyi István által is többször megörökített témájú Zebegényi viadukt. A festői alapállás és előadásmód tekintetében hasonló képeket festett Tihanyba költözése utáni első esztendőkben is. (Tél Tihanyban, Keresztúry Dezső és Ferenczy Béni arcképe, Önarckép.) A Balaton szépsége Vass Elemért is megragadta. Hogy mégsem vált uralkodó témává művészetében, annak elsősorban a festő egyre súlyosbodó betegsége volt az oka. Amikor viszont a Balatont festette (Balaton, Viharos Balaton, Táj Balatonnal), a tó igazi ismerőjeként tudott bánni a megkapó látvánnyal.

Betegsége később a házhoz, műterméhez kötötte. így a látvány inspirációjára építő festő témaköre szinte teljesen a környezetére szűkült: csendéletek, enteriőrök, nagynéha a táj ablakból látható szelete, majd ismét csendéletek. A megkötöttség azonban nem jelentett elszürkülést, egyhangúságot számára. Az ötvenes évek kezdetétől színei kivilágosodtak, belső tűzzel teltek meg. Míg a korábbi képein a barnák, zöldek tónusos megoldású lefogott színvilága érvényesült, az 1950 után keletkezetteken a fény—árnyék motiváló szerepét minimálisra csökkentő dekoratív kolorit vált uralkodóvá. Kedvelt színei a sárgák, lilák, rózsaszínek és kékek különleges életű, diszkrét változatai. Alkalmazásuk részben a választott témákból következett, részben egy szuverén festői egyéniség önkifejezésének igényével kerültek vászonra, papírra. Az utolsó esztendőkben keletkezett — a kiállítás nagyobb részét kitevő — csendéletek, enteriőrök Vass Elemér piktúrájának addig nem sejtett kiteljesedését mutatják. Az erős rálátásban ábrázolt tárgyak többnyire az egész képfelületet kitöltik. A harmadik dimenzió kizárását azzal is folytatta a művész, hogy a különböző tárgyakat más-más nézetből festette ugyanarra a képre. A nézőpontok váltogatása és a dekoratív színkompozíció rokonságot mutat a már emlegetett francia festészettel, elsősorban Matisse és Braque piktúrájával, míg a festék puha felrakása, a kontúrok kerülése és a témák lírai töltése Bonnard festészetének hatására utal. A kapcsolatok azonban nem terjednek túl a művészeti alkotások természetes velejárójának tekinthető előd-utód láncolat kötelező mértékén. Vass Elemér annyira egyéni művész volt már ekkor, hogy piktúrájának ezek a vonatkozásai értékként hatnak. Látszólag eltérő tendenciákat volt képes egységbe rendezni képein. A színek hol dekoratív, hol könnyed, puha felrakása, vagy a keresetlennek tűnő, valójában pedig kiszámított vonal és tömeg-elrendezés egy érzékeny lélek és rendre, áttekinthetőségre törekvő elme őszinte megnyilatkozásai. Talán Cézanne kutatásainak továbbfolytatója volt festőnk, midőn a színek téralakító szerepét kutatta, és elsősorban a kolorittal igyekezett egységes festői hatást elérni (Abrosz citrommal, Táltos kancsó I—II., Kockás terítő, kék pohár). Kolorista alkatára jellemző, hogy a számára oly kedves sárga és lila íriszek,

104