Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Horváth Ottó: Kísérlet válaszadásra

A felsorolás természetesen távolról sem teljes. Ami — mint utaltunk rá — szembetűnő: hiányoznak a marxista gondolat, a tudományos szocializmus prominens képviselői. Egyszerű lenne kézlegyintéssel tudomásul venni ezt a tényt, valamiféle megszokott politikai terminus technikussal elintézni az egészet, de ez nem vezetne eredményre.

Mi az, ami kirekesztette a modern világ kérdéseire adandó válaszokból a marxizmust ezeknél a gondolkodóknál? Vajon a marxizmus a maga analitikusszintetikus gondolatrendszerével, tudományos koncepciójával — figyelembe véve az évtizedekig tartó dogmatikus interpretálást, a másik oldalról pedig a tudatos hamisítást — nem hatott ezeknek az értelmiségieknek gondolkodására? Távolról sem. Ugyancsak a fentebb idézett Roland Caillois mondja: ,,. . . igaz marad Marx gondolata: a filozófia nem „hamis”, csak elvont és hogy igazzá váljék, előbb meg kell valósítani a tapasztalás világában.”3 Gaétan Picon pedig ezt írja: „A mi feladatunk a történelmet alkotni, de — mint Marx mondja — nem alkotjuk szabadon . . ,”4

Nyugat szellemi életének legjelentősebb polgári gondolkodói tehát nem vonhatják ki magukat teljesen Marx szuggesztív gondolatrendszerének hatása alól. A fellelhető eklektikus törekvések, valamiféle „összegyúrásra” törekvő szándék — melynek során felhasználják a marxizmusból mindazt, ami szerintük „igaz” és „szalonképes” —, továbbá az arra irányuló kísérletek, hogy pl. különbséget tegyenek Marx ifjúkori és kései művei között, elismerve az egyes megállapítások vitathatatlanságát néhány fundamentális kérdésben a kapitalizmus korai korszakára vonatkozóan, de ugyanakkor tagadni a marxizmusnak egységes és átfogó gondolatrendszerét és képességét arra, hogy a modern világ új kérdéseire is eminens válaszokat adjon — ez a tény a marxizmusnak, bár sokszor meg nem értett és torzított hatását bizonyítja ezekre a gondolkodókra.

De itt másról is szó van: az „ortodox marxizmustól” való visszariadás és félelem mellett — amely jellemző ezekre az értelmiségiekre — egy olyan kétségtelenül létező hiányérzetről, amelyet a marxista válaszadás tudomány-területi hiányosságai — az integráció elégtelensége, a dialógusról való lemondás, a konstans elemek túlhangsúlyozása a ma kérdéseinek rovására — jelentettek a korábbi marxista gyakorlatban.

Ha figyelembe vesszük, hogy a gyűjtemény közvetlenül az ötvenhatos magyarországi ellenforradalom után látott napvilágot Franciaországban, amikor a szocialista táborban és a nemzetközi munkásmozgalomban kulminált a megrázkódtatás, amikor az SZKP XX. kongresszusa nyomán éppen csak hogy megindult a fájdalmas önvizsgálat, a saját múlt kritikai átértékelése, s ez a folyamat is kezdetben elsősorban a szervezeti és államélet területére korlátozódott, „megérthetjük” a szerkesztők válogatási „szempontjait”, akiknek véleményét pregnánsan Roland Caillois fejtette ki ezt írva: „Ami a marxizmust illeti, úgy véljük, hogy magának Marxnak szabatosságát és mélységét egyetlen marxista filozófus sem érte el.”5

A marxizmus igazsága és tudományossága éppen abban van, hogy a választ nemcsak és elsősorban nem a szellemi szférában adja meg, hanem a társadalmak gazdasági alapjaiban. De ennek az alapigazságnak hatékonyságát a múltban nagymértékben csökkentette az a dogmatikus szemléleti mód, amelyben nem jutott jelentőségének megfelelő hely a szellemi szféra viszonylagos önállóságának, sajátos szerepének, visszaható-befolyásoló funkciójának, és ezt, a marxizmus korábbi „kezelési” hiányosságát használták ki az ellenfelek, ami93