Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - SZEMLE - Kristo Nagy István: Fejes Endre: Vidám cimborák
Így oldja fel a költő az idő problémáját: minthogy nem tud belenyugodni múlásába, győzelmet vesz rajta, s „örökre” magáévá teszi minden szépségét, javát. Verseiben kevés találóbb sor van ennél: „Tavasszal születtem, / de a nyárban élék.” S jóslatot is fűz hozzá: „Addig éljek, míg a / nyarat érzem, hordom.” Ez a kedves évszaka, mert mintegy természeti parafrázisa lényének. Verseit olvasgatva, mintha sárga búzamezőkön, viruló kertekben járnánk, meg„megcsap a kévék forró kenyérszaga, édes nedvtől duzzadó gyümölcsök hintáznak fejünk felett, tarkán ragyogó virágok köszöntenek. Ez Bárdosa Németh János, költői egyéniségének képe is, készen, eszközeinek birtokában jelentkezik, a kezdet a tétovázás jelei hiányzanak lírájából, méginkább az öregedésé. Java nyarában áll ma is, hiánytalanul érzi teljességét s erőfogyaték nélkül hordja terheit. Ily módon maga is, lénye és műve jelképessé válik: az aratásra érett honi tájnak és megmunkálójának szimbólumává, röviden, jelképévé a magyar nép tevékeny optimizmusának. Jelenkor—Magvető, 1966. Várkonyi Nándor Fejes Endre: Vidám cimborák Fejes Endrében az olvasók már 1958-ban megjelent kis elbeszélés-kötete, A hazudós alapján a jövő nagy írói ígéretét fedezték fel. A Rozsdatemető azután Fejes írói beérésének bizonyítéka lett, s ezzel a regénnyel nemcsak irodalmunk élvonalába került, hanem megindult a világhír útján is. Ilyen indulás után érthető, hogy minden új írását fokozott érdeklődéssel és talán egy kis aggodalommal vesszük kézbe: képes volt-e továbblépni, vagy legalábbis méltó maradni a maga szigorú mértékéhez. Fejes igényes író; keveset publikál, de talán épp ez a titka, hogy olvasóinak sohasem okoz csalódást. A legutóbbi könyvhétre megjelent, második novellás kötete, a Vidám cimborák is ezért érdemli meg a különös érdeklődést. A folyóiratokban már jórészt megjelent novellák kiegészítik, elmélyítik, értelmezik egymást; egységes és mégis sok színű kötetté állnak össze. Fejes most is egyszerű emberekről, munkásokról ír, akikhez elszakíthatatlan szálak fűzik. A velük való feltétlen szolidaritás és a szenvedélyes igazságkeresés, erkölcsi igény forrósítja át minden írását. Szűkszavú ábrázolása e mellett sohasem szimplifikál, nem ábrázolja primitívnek munkás hőseit: elmélyült pszichológiával, intellektuális eszközökkel mutatja meg őket, s ha nyelve mindenkor közvetlenül az elénk állított figura személyiségének felel is meg és hőseinek sem beszéde, sem gondolatai vagy cselekvése nem emelkednek tudatszintjük fölé — Fejes alakjai mindig teljes, szabad emberségre törekvő egyéniségek, akik ugyanakkor a munkás közösség tagjai, s ha nem egyszer félrelépve, kitérőkkel, de együtt haladnak az új, igazabb, lélekben is szabad élet felé. Ám ez az előrehaladás sohasem programszerű, még kevésbé látványos, az író előadásmódja pedig nem pateti- kus és nem hatásvadászó. Apró mozzanatokat illeszt egymás mellé, az élet nyers valóságát mutatja meg, 147
