Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Színházi esték Győrött
mindannyian érzik, hogy a múlt teremtette dráma sokszor több gondolatot, anyagot rejt magában, mint amit valójában beleleheltek a régi szerzők, s az idő lassan rárakodó vékony porrétegét lefújva róla úgy lehet újra életre kelteni a művet, hogy a modern emberben ágaskodó kérdésekre adjon választ. Mi történik akkor, ha nem adaptált darabhoz nyúl a színház? A rendezőnek olyan alázattal és egyúttal olyan alkotó készséggel kell munkához fogni, hogy a kíváncsi néző önábrázatát, egyúttal pedig a két egymástól távoleső század képét láthassa a színpadon. Csak így sikerülhet vállalkozása, csak így tud eleven kontaktust teremteni letűnt századok szellemi kultúrája és saját jelenének világa közt; csak így tudja igazán szolgálni a színház végső célját: a gcndolatteremtés nagy ügyét, a korszerű színház egész lényegét, értelmét. Mindez a kérdés-sorozat egyszerre szegül a kritikus mellének a győri Kisfaludy Színház idei első őszi bemutatójakor. Felveti a korszerű színház és a klasszikusok kapcsolatának kérdését, a stílus és a színház problémáját, de állandóan ott kísért — éppen vidéki volta kényszerű következményeként — az eklekticizmus is. És ez az eklekticizmus a legtöbb veszélyt magában rejtő jellemzője vidéki színházainknak. Mert bármennyire is törekszik egy társulat a koncepciózusabb műsorpolitika kialakítására, óhatatlanul — éppen a vidéki színházi kultúra nagyon is heterogén volta következményeként — nehéz megteremtenie a szórakoztatás és a nevelés szintézisét. Mert amikor egyik kezével a jövő magyar színházának a kimunkálásán dolgozik, de másik kezével a színházzal most ismerkedőknek nyújt olcsóbb jellegű szórakozást, nemcsak önbecsülésétől fosztja meg magát, hanem lemond a tudatos nevelés töretlen, megalkuvásokat nem tűrő útjának — néha nagyon is göröngyös útjának — következetes végigjárásáról. Ezek a felvillanó gondok, mellnek szegülő kérdések a színházi kultúránkon való tépelődés eredményeként megválaszolatlanul élnek a kritikusban is. Kérdések, melyek talán ritkán tolulnak fel gondolatainkban. De aki az egész magyar — és ebben a vidéki — színházi kultúra problémáira figyel, akinek nem közömbös, hogy a ráfordított művészi energia és vele együtt az állami támogatás — anyagi és szellemi •— mit eredményez, mennyire segít évenként több hozzáértő hívet szerezni színházainknak, annak ezek egyre égetőbb kérdések. És hogy a kérdések nem pusztán elméletiek, nem pusztán borongós pillanatok szülöttei, íme a konkrét példa. Az 1966 67. színházi évadot a győri Kisfaludy Színház Euripidész Trójai nők, valamint Romain Rolland: Szerelem és halál játéka című drámákkal nyitotta. Dicsérendő a kísérlet, és meg is volt az indok: a kettőezerötszáz éves európai színjátszást, valamint Romain Rolland születésének századik évfordulóját akarta e kettős bemutatóval köszönteni a színház. Külön-külön mindkét dráma alkalmas erre az ünnepi pillanatra. De vajon alkalmas-e együtt? Nem kelt-e valamiféle különös kettősséget a nézőben? Hiszen az egyik vad szenvedélyéből még föl sem ocsúdik, amikor a másik précieuse légkörébe csöppen. Két külön világ túl gyors találkozásának vagyunk tanúi. És érzésünk szerint Euripidész — aki egyébként nagyszerű alkalom olyan előadásra, amelyik ■egyszerre idézhet ősi görög világot és napjainknak szóló konkrét mondanivalót —, Csengery János egyébként nagyon becsületes, csak kissé avult fordításában 138
