Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Z. Szabó László: Színházi esték Győrött
valamiképpen mégis csak a századelő világát, légkörét, nyelvében pedig a tőlünk már idegen, túlfűtött pátoszát sugallja — akarva-akaratlanul is. (Ezen az .sem segít, hogy bizonyos dramaturgiai beavatkozás történik e fordításban.) Aki e megjegyzés mögött mindenképpen ünneprontó szándékot lát, íme néhány mondat a kritikus védelmében: Euripidész világa — irodalomtörténeti közhely — emberközpontú világ. Drámáiban a mítosz már csak a megkívánt betétként szerepel. Az a valóságigény, ami szereplőinek örömében és szenvedésében viharzik, kizárja az emberi cselekvésből Olümposz isteneit. A Trójai nők című dráma esetében nem a teátrális előképben megjelenő Poszeidon és Athéné haragja dönti el a Trójában még élőknek megmaradott asszonyok sorsát, hanem a győzők embertelensége, korlátlan uralma. A dráma éppen azért időszerű, korszerű és mégis örök érvényű gondolatok hordozója. Olyan ősi és új játék, ahol vad szenvedélyek és elcsön- desült emberi érzések váltogatják egymást. És a színpad, a színészi öltözék hiába idézi tört oszlopaival a mítoszokba hanyatló kort, a néző — tudatosan vagy anélkül — a játékban és azon túl a feszülő és ernyedő emberi vonásokra kíváncsi. Hogy mennyire így igaz, azt a rendező is érzi, mert a darab végén nem jelenteti meg újból az egyébként ott található isteneket. Minden dicséretes törekvés ellenére a megalkuvást érezzük az előadásban, a rendezői határozatlanságot, és ez eredményezi a bemutató félreérthető kettős arculatát is: sokszor teátrális — nemcsak színpadképben, beállításban és színészi játékban, hanem felfogásban; többször kényszeredetten görög, és nem örök emberi. Sokkal görögebb, mint azt a mai görög színpadon a régi színészi és színházi eszközökkel dolgozó görögök játsszák. Ami mégis a pillanat ünnepi voltát jelenti, az a Hekabét alakító Szende Bessy játéka. Az örök asszonyt eleveníti meg, aki egyszerre siratja elvesztett férjét, gyermekeit és hazáját. Fel-felzokogó fájdalmában évezredek asszonyainak kínja tör elő, nemes haragjától még a gőgös győztesek is meghátrálnak. Az ő nagyrészt eszköztelen játéka mutatja az elszalasztott lehetőséget: úgy helyezi Ilion mítoszba bukó falai alá a történetet és a vele együtt jelentkező érzést, szenvedélyt, hogy az csak látszólag legyen trójai, valójában napjaink érzéseit, a pusztítás elleni tiltakozást sugalmazza. Ehhez persze nem korhű, hanem korszerű koncepció szükségeltetik. A korhű és a korszerű dilemmája kísért az Euripidész-drámával egy estén bemutatott Romain Rolland-mű esetében is. És itt elsősorban nem az előadás értékei vagy hibái eredményezik e dilemmát. Az a gondolat, ami a darab olvastán és láttán állandóan ott ágaskodik a kritikusban: vajon lehetséges-e, használ-e Romain Rolland emberi nagyságának a „forradalmi ciklus” drámáiból kiszakított mű önálló bemutatása? Mert az igaz, hogy a Szerelem és halál játéka általános és örök emberi érzéseket közvetít, de olyan pillanatát mutatja a francia forradalomnak, olyan hősöket állít a színpadi mű középpontjába, akik nem a haladás gondolatának a szolgálatában végzik el egyébként nagyon is emberséges cselekedetüket, hanem éppen annak ellenére. Nem Robespierre-ék oldalán állnak, hanem az áruló Gironde táborában. És így a nemes cselekedet a visszájára fordul — bármennyire is megszépítve tűnik elénk. Valójában torz tükröt tart elénk, a néző elé; a történelem retrográd erőit glorifikálja az emberiesség nevében és ürügyén. A valóságosabb euripidészi világ helyett ez a Rolland-mű túlságosan is précieuse, kissé üvegházi. Valahogy a Romain Rolland-i elvek és a színpadra 139
