Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
tárnok régi sérelmek sebeit őrzi; hasonló kijelentéseiért egyik magyar ország- gyűlés szorította anonimitásra, s mint a pánszláv mozgalom megbántott előfutára szúrta be jegyzetét. Schlöser azonban jelentős munkát írt a magyar- országi németségről s a magyarokról más értesüléseinek is kellett lennie. Az pedig, hogy Herdernek (aki annyi jóakarattal fedezett fel az európai tudat számára népeket) nem volt, szinte súlyosabb magánál a jóslatnál is. így hát amikor több szakaszban, kisebb-nagyobb izgalmak közben tudomásomra jutott, hogy a német nyelvterület három államában egy Herder-díjat alapítottak, melyet a múlt évben két jugoszláv és két lengyel kapott meg, ebben az évben pedig a bécsi egyetemen egy bolgár, román, görög s két csehszlovák mellett két magyarnak fognak ünnepi körülmények közt átnyújtani, kellőképp elő voltam készítve rá, hogy a díjkiosztásban rejlő iróniát élvezni tudjam. Az világos volt, hogy a névadók mire gondoltak. A szláv népek, főként a csehek és szlovákok, Herder könyvében olyan hozományt kaptak, amilyet fejletlen állapotában nép más nemzet tudósától alig. A szlávságnak azt a képét, melyet a szláv irodalomalapítók nemzedékei melengettek, Herder költötte meg: a békés, dúlásban s hadviselésben járatlanabb nép, mely a germánok, hunok, avarok nyomában szállta meg az üresen maradt területeket, mezőgazdaságával megszelídítve a Don és Elba közét s kereskedő városokkal rakva meg a Keletitenger partjait, hogy aztán a frank, majd a szász-normah visszaütés tűzzel vassal irtsa, jobbággyá süllyessze, ami ha rájuk kényszerített is némi szolga- lelkületet, a szabadabb foltokon még épen üt ki az eredeti, emberiesebb természet. Herder, aki maga is a szláv végekről jött, lelkészi pályáját Rigában kezdte, a szláv barátságban szintén Schlöser tanítványa volt, aki (mint akkoriban több német) férfikora javát Pétervárt töltötte s ott ismerkedett meg a szláv s finnugor nyelvekkel is. Herder szláv vonzalmába egy kis német bűntudat is vegyült. A róluk szóló fejezet végén ezzel fordul az elmaradt, fejletlen népekhez, akiknek a földön nagyobb tér jutott, mint történelem. „A változó idő kereke azonban feltartóztathatatlanul forog ... s el sem gondolható másképp, minthogy törvényhozás s politika Európában mindinkább a csendes szorgalmat, a népek egymás közti érintkezését fogja előmozdítani. . . akkor ti oly mélyre süllyedt, egykor szorgalmas és boldog népek, ti is fölserkentek hosszú rest álmotokból, megszabadultak rabbilincsetektől, szép tájaitokat az Adriai-tengertől a Kárpát hegységig, a Dontól a Muldáig tulajdonotokként használjátok s a nyugodt szorgalom és kereskedés régi ünnepeit ülhetitek rajta.” Elképzelhető, hogy olvasta ezt a Deák-téri templom evangélikus lelkésze, a szlovák Jan Kollar a Szláva leánya szerzője. S ha az új alapító Herderről nevezte el díját, nyilván azt akarta mondani, hogy a történelem brutalitásai után ez a szeretet, érdeklődés (s tán bűntudat) fordul most felétek, megbántott, felserdült népek felé; hogy azt, amit akkor ígéretként is megbecsültünk, most érett művekben koszorúzzuk meg, továbbítsuk népünk s Európa érdeklődése felé. Nem gondolhatott rá, hogy a jutalmazandó népek közt van egy, melyben a Herder név másféle képzeteket kelt. De ha gondolt volna is, meg kellett volna őt nyugtatnunk, hogy ez a jóslat nem annyira Herder, mint őseink mulasztásáról beszél, akik semmit sem tudtak Európa tudatába írni, ami a csendes vívmányokat a harckészségnél többre becsülő lelkészfilozófus figyelmét fölkeltette volna s hogy a változatok gazdagságában örömét lelő herderi szellem, amely akkor fájdalom nélkül nézte elmúlásunk, ma természetéből folyó helyesléssel pillant a bécsi díjosztásra, mely öntudatlanul épp a névadó jóslatát igyekszik megcáfolni . . . 5
