Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
De ha mindez nyilvánvaló volt is, amikor a bécsi egyetem zsúfolásig telt dísztermében a harsonások és dékánok szegte emelvényről a rektor (tán hogy az agg román költőt, Arghezit kímélje) lejött s az okmányok és érmék kiosztása közben a középen ülő Kodály Zoltánhoz ért, a felharsanó taps egy kis ironikus vidámságot lebbentett át rajtam. A másik hat tudós, író is megkapta a maga taps rátáját, de ami itt csapott fel az udvarias adag háromszorosa volt: ennek a díjazottnak nyilván nem a Herder-díj adott a hallgatók szemében rangot, hanem az ő jólismert neve és műve a Herder-díjnak. Ha nyelvünk elenyészik is, gondoltam, valamit mégis csak csináltunk előtte. (Azaz tán csak gondoltam volna, ha a jóslat ereje, ott Bécsben százhetven év távolából is, egyensúlyt nem tart a díj örömével!) AGONIZÁLÓ IRODALOM Herder jóslata, hogy a magyar nép nyelvével együtt elenyészik, 1791-ben látott napvilágot, a II. József uralmát követő országgyűlés idején, mely a nemzeti önérzet s életvágy felbuzgása volt. A könyv egy 1795-ös kimutatás szerint nálunk is a legolvasottabb munkák közé tartozott, s alig képzelhető el, hogy művelt, magára adó elme legalább a ránk vonatkozó részt ne ismerte volna. Országgyűlési követek persze könnyen túlteszik maguk az ilyen rémlátáson, vagy politikus módra azt is a maguk malmára próbálják hajtani. Még a nagy műveltségű Teleki József gróf is ilyesfomán tett: ha a jozefinista világ tovább tart, az a jóslat könnyen valóra válhatott volna. Jobban meg kellett döbbentenie Herder jóslatának azokat a magyar lite- rátorokat, akik szétágazó kezdetek után akkor próbálták — épp a német példa nyomán — a megéledt nemzeti irodalmat megemelni, „csinosítani”. Három irodalomalapító is működött nálunk akkoriban: Kazinczy műremekek fordításával az eszközöket akarta megteremteni. Kármán József a pallérozottabb társaságot a magyar irodalom olvasójává csábítani, a jobbágy származású, tüzesebb Bacsányi nem a szót — a dolgot kalapálni. S a három nagy formátumú tehetség körül, akik többé-kevésbé mind a német irodalom hatása alá kerültek, ekkor alakult ki az első, ízlésben s eszmékben összekapcsolt magyar írónemzedék, a Verseghyeké, Daykáké, Virágoké. Hogy érhette őket a nagy német tekintély szava, aki azt ítélte halálra, amibe ifjúságuk beleadták? Hisz ők nemcsak azt tudták, ki az a Herder, de azt is, hogy jövőt ajándékozott nemzeteknek, melyeknek jelenük sem volt, ahogy egyikük kifejezte: „a legkopárabb mezőket is gyönyörű virágokkal díszítette”. Az íróra mint egyénre is az a legsúlyosabb (bénító vagy dacra késztő), ha olyan ember vágja le, akit tisztelni kénytelen. Hát egy irodalomalapítóra, ha nemzetét! De ha azoknak az éveknek a lendülete, a bennük készülő cáfolat akkor túl is tette magát a jóslaton, milyen mélyre kellett ivódnia azokba, akik tudtak róla (s rajtuk át azokba is, akik nem) a Ferenc-kor sötét évtizedeiben, mikor első írónemzedékünk szétdobása, kiirtása után mintha a jóslat készült volna az elnémult országban gyors teljesedésbe menni. Most már nemcsak az írók szenvednek tőle; Széchenyi István, tán egy kis túlzással, így festi meg múzeumalapító apja öregkorát: „A magyarnak napról napra mélyebbre való süllyedése és azon remény nélküli nézet, miszerint nem sokára és elkerülhetetlenül fogna éltünk végórája ütni, okozá olyan sokszor keserű epedését”. S a forrás bizonyítékául: „Herder mondása volt mindig előtte, éljen az ember fi
