Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Gomblyuk az óraláncon (elbeszélés)
-— Mert cserepes a szánk, mi? Nehéz teherautók, Rábák, meg Botondok hányódtak a romokon roppant terheikkel. Révetegen elnézett rólunk az alsó gyárudvar falcsonkjaira, amelyeket otromba épülettöredékek fetrengtek körül a napsütésben, ahol macskaköves út volt, s reggelenként vígan csattogtak a gyári fapapucsok: csit-csat, csiti-csati, esit-csat... A sírás húzogatta a száját, amitől furcsán mutált a hangja: minek pazarolja ide az isten a napsütést! Hogy jobban lássuk, mekkorát tud lépni egy ember? Egy bakancsos lábat találtak reggel azon a helyen, a hozzá tartozó testet meg a felső gyárudvarról vitték a „kupac”-ra, amiből ki-ki szétválogathatta a hozzátartozóját. Fölkeltem, a lapátra támaszkodtam, odaréved- tem vele. Fölrémlett a bakancsos láb, mintha külön is élt volna, önállóan lépkedett a fél nadrágszárral, a naptól, meg az odapumpált klórtól és mésztől fehér falfogak hegyett. Ahogy néztem, nekidőlt a kezemből a lapátnyél a mellemnek, onnan meg le. Az el-ellebbenő szél az orromba csapta a klór erős szagát, kitátottám a számat és nagyot tüsszentem. A hajamról a szemembe csípett az izzadság; öreg Mikics a gyomrát fogta és mutatta, hogy úgy megemelkedett valamitől és ez most már így megy. A közeli bombatölcsérbe bújtattam a szememet az önálló láb elől. Talán, mivel túlságosan mélyen néztem a bombatölcsérbe, öreg Mikics a fejemre tette kezét: — Tulajdonképpen nevethettek. Nem, hát. . . — Á! Minek? — Tulajdonképpen aki örül, az él, igaz? — Igaz. — És senki sem tudja, holnap is él-e. Két bombatölcsér szakadt egybe a szerelde helyén, minden oldalról lapátoltuk bele a törmeléket; egy autóról egy iratköteg is belevágódott. Mikics János egyszer-egyszer vezérszarvasként emelte magasra közülünk a fejét, végigmotozva megfáradt tekintetével, bajuszával az égboltot. Egyszer vele néztem, s a törmelékkel véletlenül egy kipukkadt gázpalackot is lelöktem a bombatölcsérbe. Fölcsapta belőle a kátyút az arcomra és hiába töröltem le a könyökömmel, láttam tőle az orrom tövét. A másik, előbújt gázpalack nyakát a hónom alá kaptam és félrevonszoltam a közeli, maradék falhoz. A többit keresztüllöktem rajta; az egyiknek a vége visszarúgott a térdemre. Éreztem, hogy a rúgás helye kéken elhal és éreztem, hogy a könyököm is fáj, ahol az előbb lenyúzkál- tam. Hány gázpalack lesz még?! Egyforma unalmasan zuhogott a törmelék a bombatölcsérbe, az egyforma mély maradt. A kőrengeteg, a törmelék délben is annyi volt, mint reggel. Vagy még több volt? Mellettem hasalt egy betontömb. Lusta, mint a disznó! Már harmadszor feküdtem neki, de nem mozdult. Csak a lábam csúszott hátra. És száraz volt a tenyerem a lapátnyélen, a szárazság a hátam közepébe idegesedett, akár a teherautók fékjeinek csikordulása. —• Te, Satya! A fal mögött elbújhatnánk, mi? — Lehet. — Valami jóról beszélgessünk. Ami jó lenne. — Lehet. — Elhiszed, hogy valamikor lesz egy jó órám? A közeli falcsonk mögé húztam kézen fogva. Egy nem túlságosan mély bombatölcsérbe. Ahogy odább temették a bombatölcséreket, a zuhogásuk elremegett a földben a hátunkig. Ha nagyobb kő zuhant le valahol, izzadt hajunkra hullott a föld valahonnan föntről. Fölöttünk az ég csak egy karika. 49
