Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Pozsgai Zoltán: Gomblyuk az óraláncon (elbeszélés)
Volt három Hunniám, Satya a száját nyújtotta egyikért. Aztán elővettem a Doxát, kiöntöttem a belsejét a markomba. Egy kis kerék körbegurulta a tenyeremet. Satya fölnevetett, de a szájába szorítottam a tenyeremmel a nevetést. Csönd! A lánca jó, hiába nevet. Lefejtettem a láncról a rátépődött gomblyukat. Az óraláncom megvan. Ez is valami! Egyszer lehet majd annyi pénzem, hogy vegyek egy órát. Mondtam Satyának, az vállat vont. Aztán eszembe jutott valami. A katonák mondták reggel. A felső gyárudvaron van egy álló faltábla. Elkerítették rudakkal. Köréje még halálfejes táblákat is állítottak. A faltábla tövéből kiáll egy bomba. Egy eleven bomba! Egy ketyegő bomba! Föl lehet húzni, mint a vekkert. Sokféle óra van. Éreztem, hogy ég az arcom, s viszket a nyakam a belehullott, összeizzadt törmeléktől. Ügy súgtam Satyának; te, Satya, meg kellene hallgatnunk valahogyan azt a ketyegő bombát! Ha eső lenne, a katonák otthagynák talán. Nem gondolod, hogy otthagynák? — Hülye — mondta. — Az föl is robbanhat. —• Az igaz. — Elszállnánk. — Valahogy vigyáznánk, te! — Gyere a helyünkre. — Azt hiszed, sír a lapát utánunk? Azért előbújtunk; az Erőmű leszakadozott vezetékei, porcelánjai alatt akkor löktek el egy veszélyesen mozgó faltáblát. A fölcsapódó por sokáig körüllengte a nagy, piros gyárkéményt. Ügy osontunk vissza. És mindjárt nekifeküdtünk Satyával a nagy, lusta kőtömbnek. A bombatölcsér széléig hengerítet- tük, de Mikics János nem engedte tovább. Hagyjátok most! Megint vezérszarvasként ágaskodott közülünk, bajuszával messziről az eget söprögette. Ahol egy elnyúló, fehér felhő gyapjadzott, könnyű árnyék-fátylat bocsátva a bombatölcsérekbe, amerre éppen dolgoztunk. Amaz csoportból Kapta János ágaskodott a felhő felé és máshonnan is sokan nézték. Mikics János levette kalapját, mert úgy jobban látott fölfelé. Megtörölgette a szemét a zsebkendőjével, s tiszta szemekkel is nézte egy ideig. Aztán legyintett és azt mondta: felhőnek is semmiség. Á! A Magyar Vagon és Gépgyár halott. A halottat pedig békesség veszi körül minden tisztességes temetőben. Több bombatámadás itt már nem lesz. Most már az eleven gyárakra mennek a gépek. Amilyen ez volt. És most már hagyta, hogy a nagy kőtömböt lelökjük a bombatölcsérbe. Lezuhant és mi nagyot szusszanva, pirosán néztünk egymásra Satyával. Mutattam Satyának, hogy azt a nagy falcsonkot kellene még belelöknünk.' Attól félig betelne. — Csak egy felhő — szólt öreg Mikicsnek Kapta. — Az hát. — Lehet, hogy holnapra eső lesz. Nem? — Elkelne. — Máma az emberek mind képzelődnek. — Nem tehetnek róla — mondta Mikics János. — Amennyi halott szemét látták . . .! Ellép egy jámbor tehén legelészve a dombon, a darázsfészek fölött. Nincs attól semmi baj, de a darazsak kieresztett fullánkkal dönögnek sokáig utána és csak egy levél vágódjon oda, beleeresztik a fullánkjukat, pedig az az életük. Hiába! Itt meg bombákat dobtak a darázsfészekre, nem? Mást mondok: az embernek bizsereg a foga. És piszkálja a nyelvével. Addig piszkálja, amíg még jobban bele nem áll a fájás. Belepiszkálja az ember. Most tizenegy óra. Ilyenkor már valahol dörög a Liberátor az égen, igaz? Isten tudja. Ez csak egy 50
