Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tüskés Tibor: Kalauz külföldi utazáshoz
elszánásuk, hogy mindent fölhabzsolnak, megnéznek, kinyomoznak, bebarangolnak. Vannak, akik nagyvárosi eleganciával akarnak asztalhoz ülni, ha megérkeznek valahová. Ezek egész ruhatárat cipelnek magukkal. Mások viszont „csak” egy szellemi bőröndöt akarnak megtölteni. Van, aki kétheti külföldi utazás után is csak arra jött rá, hogy a Tátrában, egy első osztályú szállodában ugyanúgy tálalják az ételeket, mint Pesten, a Royalban; más azalatt főtt kukoricát rágcsálva egy kassai utcasarkon az emberek áradását-vonulá- sát figyeli, mert az összehasonlíthatatlanul más, mint bármely magyar városban. Egy társasutazásból is azok a legmaradandóbb órák, amelyeket a hivatalos program nem nyűgöz. A Wawelt minden Krakkóba látogatónak körülbelül ugyanúgy mutatják meg. De az a belga képkiállítás a főtéren, a Posztócsarnokkal szemben — ahová egy órára beugrottam — egy hónap múlva már nem lesz ott; s az exlibris biennálé anyagát is továbbviiszik. Az előre kidolgozott terveknél sokszor több ajándékot kapunk, ha semmit sem várunk az utazástól. Az egész kassai hivatalos városnézésnél maradandóbb élmény volt annak a csupa fából épült malomnak az összebarangolása, ahová a „belépőjegy” egy csomag Fecske cigaretta volt, s alkalmi kalauznak a portás és egy gépészlegény csapott föl. S ugyancsak jobban érdekelt volna az épület műemléki ismertetésénél (amit minden Kassáról szóló kézikönyvben megtalálni), ha a színház egyik előadására mehettünk volna be, ahol éppen Bukovy: A parancs című, Pécsett is bemutatott balettjét játszották — vajon Eck Imréék vagy a kassaiak csinálják jobban? Az utazásra is áll, hogy a készen kapottnál nagyobb élményt ád, amit magunk fedeztünk föl és magunk hódítottunk meg. Az idegenvezető Ha nem is a szellem nagykövetei ők (amit az írókról szoktak mondani), de legalább egy kultúrattasé rangjával fölér szerepük. Csakhogy ők nem idegenben, hanem saját hazájukban teljesítenek szolgálatot: tevékenykednek né^- pünk megismertetése, megszerettetése érdekében. Egy ilyen igazi idegenvezetővel hozott össze a sorsom Krakkóban. Robinak hívták, anyja felvidéki magyar, apja lengyel. Maga tizennyolc éves kora óta él Lengyelországban. Fekete pulóverben, sötét napszemüveggel loholt mindig a csoport élén. Egyetlen fölösleges percet nem hagyott a bámész- kodásra, a semmittevésre. Minden pillanatban adni akart valamit. Hol erre, hol arra hívta föl a figyelmünket, s mi csak kapkodtuk a fejünket. — Mi vonzza leginkább, mi a különleges érdeklődése? — kérdeztem egyszer tőle, látva a legkülönfélébb területen megnyilatkozó szédületes tudását. — Nincs ilyen. Mindenem az idegenvezetés — mondta. Nem akartam elhinni, hogy valakinek az életét kitöltse ez a munka. De amikor egy négyórás autóúton végighallgattam részletes és pontos előadását a lengyel történelemről és földrajzról, amikor a Wawel márványpadlózatú termeiben végigkalauzolt hol bibliai, hol művészettörténeti tudását csillogtatva, amikor Hedvig sírjánál a lengyel—magyar kapcsolatok történetéből vizsgázott — megértettem, hogy az idegenvezetés valóban élethivatása lehet valakinek. 114
