Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tüskés Tibor: Kalauz külföldi utazáshoz
Búcsúzáskor egy kis könyvet adott a kezembe. Azt mondta, írjak bele valamit. Először meghökkentem. Azt hittem, emlékkönyv, s én az emlékkönyvbe írástól mindig fáztam. Amikor belelapoztam a könyvbe, akkor láttam, hogy valójában naplót tartok a kezemben. Robi idegenvezető-életének a naplóját. 1959 óta, amikor az Orbis vizsgázott magyar nyelvű idegenvezetője lett, a mi csoportunk a 247. volt, amelyet végigkalauzolt hazájában. Minden évben összesíti a bejegyzett adatokat, s ebből azt is kiszámíthattam, hogy az elmúlt öt-hat évben kb. tízezer magyar látogatóval ismertette és szeretette meg Lengyelországot. Hát nem szép és — bárcsak ne lenne elkoptatva a szó! — hazafias tett ez? Egymás kölcsönös megismerése és megbecsülése ügyében, a népek közti béke és barátság érdekében tehetne-e másképp többet? Hát nem egy kultúrattasé szerepe az övé? Robi számára a tízezer magyar arca egy idő után nyilván egyetlen tömeggé olvad össze, s nem haragudhatunk érte, ha nem emlékszik már arra, akitől üdvözlő lapot kap Magyarországról. De ennek a tízezer embernek ő nyitott ablakot a világra, s hogy milyen kép marad bennük Lengyelországról, népéről, történetéről, múlt és jelen életéről — nagyrészt az ő szavától, keze mozdulatától függ. Honi idegenvezetőinknek is ezzel a felelősséggel s nem a „másodállás” puszta pénzkereső buzgalmával kellene a hozzánk látogató idegeneket kalauzolni. Szalámi, cigaretta, citrompótló Amíg a világ világ, amíg lesznek országhatárok, különféle pénznemek, amíg a gazdasági élet fejlődésében és az emberek érdeklődésében eltérések mutatkoznak, addig nyilván meglesz a lehetősége annak, hogy egy külföldi út az ismeretszerzésen, a táji szépségék csodálatán, az egymás kölcsönös megbecsülésén túl némi kereskedelmi érdeklődés levezetésére is alkalmat ad. Erre a külföldi költőpénz, a forintban megváltható valuta lehetőséget biztosít, s amíg a természetes érdeklődésen belül marad, azt hiszem, nem is hibáztatható. Búcsúfiát akkor is szeretünk kapni, ha a szomszéd faluból hozzák. Hát még ha országhatárokat, tengereket járt meg! A figyelmes ajándékoknak, az egykori utak hangulatát idéző emléktárgyaknak a megszerzése, kiválasztása mindig hozzátartozik az utazás ízeihez. A különféle — főként ifjúsági — nemzetközi találkozók kedves hagyományává vált csencselése fölött is alighanem szemet hunyhat a szigor. Hisz nem történik itt sem más, mint a nekem köznapi holmit elcserélem — sokszor talán értéktelenebb — de itthon ritkaságnak számító másikra. A külföldi utakon megmutatkozó üzleti érdeklődés — más. Azokat, akik a maguk anyagi előnyére akarják kihasználni a külföldi utazásokat, nem a „hiánycikkek”, a kuriózumok érdeklik, hanem azok a portékák, amelyek itthon olcsóbban megszerezhetők, külföldön pedig drágábban eladhatók, és fordítva. A vaníliát hiába szagoltatod a lengyel utcán a járókelőkkel, nem tudják, mi az, nem is tudod eladni. A cigarettát, a citrompótlót keresik. Ugyancsak nagyot nézett az a tapasztalatlan hazánkfia, aki csak annyit hallott itthon, hogy Csehszlovákiába téliszalámit föltétien vigyen, amikor Besztercebánya utcáin téliszalámival tömött kirakatokat látott. Csomagolt, és máris indulni akart vissza: — Van ezeknek elég! — Csak akkor kapott észbe, amikor megmondták neki, hogy a 90 forintért vásárolt szalámiért itt 120 koronát kaphat. 115