Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Timaffy László: Honfoglaló őseink hitvilágának emlékei kisalföldi népmondáinkban
foglaláskori hiedelmeink gazdag forrására bukkannunk. Ebből szeretnék csupán ízelítőnek néhány példát bemutatni, mert az eddig gyűjtött teljes anyag már kötetnyi terjedelmű. A honfoglaló magyar nép régi hitvilága finn-ugor és török rokonnépeinkéhez hasonlóan a sámánhit volt. Ez a kereszténység felvétele és a vele járó új társadalmi, gazdasági rend hatására felbomlott. Máig megmaradt, tudományosan igazolható emlékei népmondáinkban a régi sámán, vagyis a magyar „tátos”, „tudós” természetfeletti képességekkel rendelkező személyével kapcsolatban találhatók meg.1 A Szigetköz egyik híres pásztorát, az 1915-ben meghalt Kelemen Dénesi ma is „tátos”-nak hívja a nép. A róla szóló mondákat Cikolaszigeten gyűjtöttem össze. „Még anyámtul hallottam, hogy a tátos Kelement gyerekkorában egy idegén fehír bika mégnyomkodta. Három napig feküdt utánna, mintha még- hótt vóna. Osztán magához tírt, nem vót néki semmi baja se, csak a fej in nőtt égy akkora csomó, mint égy tyúktojás. Hóttáig nem mút el néki. Ebben hordta a tátosoktul kapott tudománnyát. Mer az a bika is tátos vót, nos azúta lett ű is tátos.” „Igén mogorva, szótlan embér vót. Kinn őröztek Nyárosba, oszt sokszor elment a csordátul. A Vörösfűzes alsó végiben vót égy öreg látófa, arra mászott, nos azon gubbasztott napestig. Nagy tuggyája vót nékie! Má a szénéivel parancsúni tudott a csordának. Fogta a bunkósvégü csörgősbottyát, nos leszúrta, rátétté a kalapját, oszt megparancsúta néki, hogy őrizze helétte a csordát, amig odalész. A jószág meg csak ott legelt a bot körül, még le is heverédtek melléje, amíg vissza nem gyütt.” „Azt is mongyák rúla, hogy sohase itta meg a tarka tehénnek a tejit. Vót néki egy magyarfajta fehír tehene, oszt csak annak a tejit itta. Akármit évétt, vagy ivott, az első falatot magamögé hajintóttá, meg az első nyelet bort is, vagy tejet, vizet, akármit, amit ivott, kilöttyentétte a fődre, nos aszonta, hogy az ördögnek, akitül a tudománya vót.” „Magam láttam egyszer, hogy vizet kűdött ránk. Kukoricafosztóba vétünk és a tátos Kelemen is ott vót. Mindenféle boszorkányságokat csinyát, amig mi fosztottunk. Egyszercsak aszonta: Akargyátok e, hogy vizet kűgy- gyek rátok? — Há lássuk, mit tudsz! — mondtuk néki. Egyszerre csak azt láttuk, hogy csak úgy ömlött be a kamraajtón a víz. Létt ám erre nagy si- vítozás az asszonyníp között! Mind fölugrátunk a szikékre, meg az asztalra elülle. Egyszercsak jót nevetett rajtunk, hogy mind fönt kukurcútunk az üres szobában, mer’ addigra levétte rólunk a vizet, oszt ném láttunk sémmit sé.” „Maga gyógyította kinn a csordáná az állatokot, ha köllött. Embért is, állatot is még tudott gyógyítanni kancatejjel, meg anyadisznó tejivei is. El tudta parancsúni a rontást is, még kifüstűte az állatokbul, ha valaki megrontotta üköt. Egyszér Nyárosban megvadút a Villám bika. Fáhoznyomott égy bujtárt és hárman sé bírtak véle. Csak az öreg tátos Kelemen mert elibeménni puszta kizzel. Szaladt ám a bika felije is, de ű csak kemínyen a szémeközé nízett, oszt rákiátott, hogy megájj! Erre a Villám megtorpant, fújtatott nagyokat, níztek is égymásra kemínyen, de égyszércsak odakullogott hozzá, osztán megnyata a kézit, mint egy kutya. „Rígen, ha valaki méghótt, há verázsútunk mellette. Imádkoztunk, éne- kűtünk, az asszonyok még jajgattak, ahogyan ez akkor még szokás vót. 88
