Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Joze Filo: Pável műfordításai a szlovén irodalomból
léteznek, olyan következtetésre ad alkalmat, hogy Pável a fordítói munkásságra éppen tanárától — a szlavista Asbóthtól -— kapott először ösztönzést. Pávelnak a szlovén és a jugoszláv népi kultúrhagyományok iránti érdeklődéséről tanúskodnak az alábbi írásai: Az Orfeus-monda rokonai a délszláv népköltészetben, (Ethnographia, 1909), A Béla királyról és Bankó leányáról szóló széphistória délszláv forrásai (Egyetemes Philologiai Közlöny 1913), A Hunyadiak a délszláv népköltészetben (Vasvármegye és Szombathely város kultúregyesülete és a vasvármegyei múzeum évi jelentése II. 1927.), Vend szöveggyűjtemény és eddigi gyűjtések története (Nyelvtudományok, 1916), Szerb népköltészet (Vigilia, 1940), Mátyás király és a szlovének (Sorsunk, 1942). Mindehhez még hozzá kell számítanunk többi nyelvtudományi és néprajzi írásait, valamint rövidebb bevezetőit, amelyeket a magyarul megjelent művek elé írt. Pávelnek a szlovén, illetve a horvát—szerb irodalmi élettel való kapcsolata később is újra és újra újabb ösztönzést kaphatott, hiszen 1930-tól kezdve egyre jobban és rendszeresebben jelentek meg írásai a szlovén—magyar kulturális kapcsolatokról, mint például a Magyar írás c. (Kassa) folyóiratban 1933-ban, ahol közli a magyarból szlovénra fordított műveket és hasonlóképpen a Liter at urában, 1937, ahol a mindkét részről való megismerés szükségességéről beszél. Legbővebben mégis a Vasi Szemle folyóiratban számolt be ezekről a kapcsolatokról, mert főszerkesztője volt a lapnak. A háborút megelőző utolsó években (1937—40) folyóiratában folyamatosan beszámolt magyar írók szlovén nyelvű fordításairól, az új szlovén könyvekről és általában a kulturális életről. Meg kell említeni, hogy Pável fordítói és kulturális közvetítői küldetését a háború alatt is folytatta. Ebből az időből származnak fordításai a szlovén szépirodalomból, egynéhány fordítása pedig a szerb—horvát népi irodalomból. A közzétett anyagból ítélve Pável Ágoston a harmincas évekig inkább a prekmurjei táj szólás nyelvi sajátosságai és a néprajz iránt, valamint a délszláv népi hagyomány azon különlegességei iránt érdeklődött, amelyek a magyar történelemben és népművészeti hagyományokban gyökereztek. Az 1930-as év után egyre inkább nagyobb érdeklődést mutat a szlovén irodalom, különösen Cankar iránt. A szülőföldjével való egyre jobb és állandóbb kapcsolatok — a vakációt rendszeresen Cankován töltötte —, a szlovén kultúrközvéleménnyel való kapcsolatai — különösen V. Novák professzorral, aki az Etnologban (1931) közzétette Nyílt tűzhelyek c. tanulmányának fordítását — Pávelben megerősítették azt a meggyőződést, hogy cselekedeteiben még többre hivatott a szomszédos nemzetek közeledésében és kölcsönös megismerésében. Hogy mikor kezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy Cankar műveiből fordítson, illetve, hogy mikor határozta el magát a Jemej szolgalegény fordítására, nem lehet pontosan megállapítani. Míg a Potepuh=Mihaszna Marko megválasztásánál kétségtelenül a Mátyás király motívum vezette, de az nem biztos, hogy a Jemej szolgalegény fordítására a műben jelenlevő erős szociális tendencia, vagy az alkotás tökéletes művészi értéke ösztönözte-e inkább. Hathatós ösztönzést jelentett ebben az irányban kétségtelenül Mohácsi Jenő rövidebb írása a Jernej szolgalegény német nyelvű fordításáról, amely a Nyugatban jelent meg (1930). Cankarról ez az első hír magyar nyelven. Ugyanezen év őszén, Pável megkérte V. Novakot, hogy juttassa hozzá Cankar idegen nyelvű fordításainak jegyzékét. És amikor ezt követő levelében köszönetét mond a lajstromért (1930.12.26), hozzáteszi: „... Először is a Jemej 79
