Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rajnai László: Várkonyi Nándor

a század trónusára. Ha egy XX. századi költőnk ezt mondja: „A mindenség- gel mérd magad”, a XIX. századi, „modern” költő, megfordítva, önmagával méri a mindenséget. Azaz: a modern irodalom akkor kezdődött, amikor elkezdődött a múlt századi individualizmus zsarnoki egyeduralma, mikor eltűntek a szellem egéről az állandóságot jelző örök planéták, s helyettük minden költő és író önmagát avatta zárt körben keringő és zártságában céltalan égitestté. A vég pedig akkor érte el, mikor a világháború nagy eszmei és történelmi fölcsuszamlásai következtében önmagát emésztette föl az izmusok anarchiájában, s megszűnt annak a társadalmi rendnek mindenhatósága, mely hanyatlásában létrehívta és táplálta dekadens magzatát. Valóban, ez a rövid, hanyatló kor volt a modernség fogalmának szülője, s vele és általa jól kifejezte korlátolt, egy irányú világszemléletének tartalmát.

A modernségnek ebből a meghatározásából következik, hogy a Nyugat stiláris és esztétikai forradalmát Várkonyi nem tekinti egyszersmind tágaibb értelemben vett világnézeti forradalomnak, s még kevésbé hajlandó egy valóban új korszak kezdeményezőjének szerepét juttatni neki. Meg is magyarázza, miért nem. A Bach-féle önkényuralom pusztító évtizedei nálunk megszakították azt a szemlélet- és ízlésbeli folytonosságot, amely a nyugati nemzeteknél a maga természetes útján haladt megszabott rendeltetése felé. Nem csoda hát, hogy a „Nyugat” merőben újnak tetsző esztétikája és polgári radikalizmusa oly nagy konsternációt támasztott a készületlen magyar világban; közelebbi vizsgálódás azonban bárkit meggyőzhet arról, hogy nem a múlt század jellegzetes eszméi adták át helyüket valami újnak, — csupán e gondolatok köntöse lett szokatlanul csillogóvá. Akik forradalmat üdvözöltek a Nyugat fellépésében, a formát összetévesztették a tartalommal. De hogy Várkonyi felfogása mennyire megértő és sokoldalú, s milyen szerencsés egyensúlyban él benne a történész és irodalomkritikus, mi sem mutatja szebben, mint könyvének Ady-fejezete: bár rögtön azzal kezdi, hogy Adyt egy hanyatló kor szülte — s erről nem szabad megfeledkeznünk —, valóságos himnuszt ír arról az egyszeri csodáról és bámulatot ébresztő zseniről, akinek nincs mása, elődje és utódja: Ady Endréről. Adyról rengetegen írtak, de oly tüzes rajongással s olyan találóan, mint ő, csak igen kevesen. Hasonló elismeréssel talán még Szabó Dezsőről szól, de már erősen a kritika hangján és számos fenntartással- — Művének harmadik részében, ahol az „övéihez” érkezik el, a fiatalokhoz, a mai olvasót is — sőt elsősorban azt — meglepi éles szimatával és ösztönösen jó ízlésével: szinte tévedhetetlenül gyűjti egybe azokat a nagy neveket, melyek akkor még kevéssé fénylettek, s csak jóval később, tíz-tizenöt év múlva ragyogtak fel teljes világosságban. Velük datálja a szükséges és immár elkerülhetetlen korfordulót: a modernekkel ellentétben a magasabb ideálok iránti fogékonyságban látja jellemző vonásukat és azt a nemzedéket köszönti bennük, mely a népről és a néphez beszél.

A könyv külső formája monográfikus: nemcsak a gondolatoknak, de az adatoknak is zsúfolt tárháza. Talán kissé sok az adat; de amin a kortárs olvasó esetleg joggal fennakadhatott (a sokszor méltatlanul méltatott neveken), az utókor annál inkább megbecsüli. Van hova zarándokolnia azóta feledésbe merült ismeretekért. Az író tájékozottsága megdöbbentően széleskörű és mély: az 1880-tól 1928-ig terjedő anyagból mindent tud és mindent első kézből ismer. Stílusa — bár a korábbi tanulmányok elevenségéiből mit- sem vesztett — szemmelláthatóan higgadtabb; szüntelen feszültsége egy

70