Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Koncz István: A kiválóság boldogtalanjai
mályosul bánattal, iszappal. Ó, ha engem akkor kezd egy asszony, te vagy más, azzal az igazi, vakon követő szerelemmel szeretni! De férfi-idea s asszony- szerelem magukban is elég ritkák, hát még hogy összeakadjanak.” A lehúzó környezet tehát itt: a feleség; Bárt Ottó főorvos, a vejük, Ila lányuk férje; maga Ila; a kisebbik lánynak, Agnesnak udvarló mérnök, Hét- hársi Rudolf; s általában az egész úri társaság, a csak kívülről jelenlevő Kardhányó államtitkárral és társaival. És főleg: Sántha fia, Laci. A „szociális titkár”. Első pillantásra mintha ő képviselne a darabban valami népies-demokratikus-szocdális „vonalat”, de gyanúnk hamar eloszlik. Laci — a hivatalos politika tisztviselője, a fasiszta kormányzat szociális demagógiájának képviselője. A paraszti érdekek szószólójának lenni, támogatni a nép (vagy inkább csak a népiek) kulturális reform- mozgalmát: az ő számára nem férfihivatás, hanem csak a karrier egyik lehetséges útja. „Lelkesedik” a parasztokért, de azért egyik talpraesett vezetőjükben mint „szép példányban” gyönyörködik, vagyis messziről, kívülről, úri módon felülről. Annak meg, hogy húga esetleg paraszthoz menjen férjhez, még a gondolatát is „illetlennek” tartja. Németh László, aki hat évvel ezelőtt hajlandó lett volna együttműködni a szociális reformokat hangoztató kormánnyal, most a legkevésbé sem azonosul ezzel a hivatalos szociálpolitikával. „A népet csak az védje, aki össze tud vele olvadni ... A nép ne fogadjon el semmit, csak amit kivív!” — mondja professzorának szájával. A hivatalos „néppártolást”, annak hazugságát leleplezi, viszont van saját, népies javaslata a nép felemelkedésének segítésére. A parasztok Somogybán, nem messze Sántháék villájától, egy régi senkinek sem kellő majorban népfőiskolát szerveztek, s ugyanakörül olcsó, a szegény — pár holddal, fölparcellázott egyházi földdarabkákkal rendelkező — parasztok lehetőségeire szabott, bérlő-szövetkezettel próbálkoznak. A népfőiskolát a hivatalosság sem nézi rossz szemmel, sőt a szociális titkár készségeskedése révén anyagiakkal is támogatja. Persze, a mögöttes szándék nem kétséges, maga Lad is elárulja: „A nép a mi főiskoláink nélkül is fölfelé törekszik. Ez benne van a levegőben. Mi csak elébe megyünk, mint a pályaudvari védőnők a vidékről feljövő cselédlányoknak. Alapjában véve ... prevendó az egész.” A népfőiskolákat azonban a hivatalos támogatás nem kompromittálja annyira, hogy Németh László elvetné, ne tartaná hasznosnak őket. Itt ismét a már ismert jelenséggel találkozunk: a kultúra, a művelődés szerepének túlbecsülésével Németh Lászlónál, akkor, amikor pedig a történelem napirenden levő feladata ennél nagyobb: a társadalmi forradalom, a társadalmi alapok átalakítása. A népies táboron belül „a népfőiskola kérdése a jobb- és balszárny összeütközésének egyik csataterévé vált. A balszárny politikai harccal akarta a parasztságot felemelni, a jobbszárny az irodalmi és pedagógiai propagandától várt mindent. Ez utóbbi irányzat Móricz Zsigmond- ban találta meg legnagyobb hatású képviselőjét... Móricz s vele együtt Németh László és Fája tehát abban reménykedett, hogy kulturális intézmények, mint amilyen például a népfőiskola, önmagukban is alkalmasak a parasztság életének ... belső átalakítására.”9 A topán-pusztai népfőiskolát meglátogatja s ott előadást tart a történelemről Sántha Endre professzor. Ennek a népfőiskolának s a szövetkezetnek fő szervezője (egy káplán mellett) egy fiatal, ambiciózus, feltörekvő, de azért véreihez, anyjához is hű, 59
