Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Koncz István: A kiválóság boldogtalanjai
Ez a bőség téveszthette meg a korabeli kritikust, aki pedig a kor egyik legmegbízhatóbb színházi ítésze volt, Kárpáti Aurélt, ki azonban mint Móricz megítélésében, Némethében is biztosan tévedett: „Nem tudta elkerülni az első művek legvégzetesebb hibáját: a túlzsúfoltságot. A rendkívül tehetséges és kulturált író erre az alkalomra szinte kifosztotta önmagát. Két kézzel markolt szellemi „raktárába” s mindent, ami összefogható volt, beletömött a „kirakatba”. Ezért érezzük aztán kissé kényelmetlenül, hogy darabja mögött tulajdonképpen nincs igazi „tartalék”... Papirost zörget az élőszó alján ... Jobban ért az indulat felvillantásának, mint a szenvedély fejlődésének ábrázolásához... Zavaros, fegyelmezetlen, velejében elhibázott munka ez .. ,”2 Pedig lehet rendet, gyönyörű rendet teremteni ebben az eszmezuhatagban! És ha valahol, hát épp a „velejében” tökéletes. S hogy nincs „tartalék”? Minden mondata egész gondolathegyekre nyit ablakot! Nagy Imre körorvos, úgy tűnik, a világ legboldogabb s leginkább irigylésre méltó embere. A polgári jóléthez megkapta az élet magasabbrendű, nagy ajándékait is: a harmonikus „mintaházasságot”, a munkaszeretetet, elmélyült szellemiséget, érzékeny erkölcsiséget, a kiegyensúlyozott, rendíthetetlen külső és benső biztonságot. Szegényebb betegeit (már a szomszéd körzetből érkezőket is) ingyen kezeli, mert kezelheti; neve egy szociográfikus mű révén mint íróé is országosan ismert s elismert. Bakos Béla, a népnyomort cinikus derűvel szemlélő jegyző, különben hírhedt szoknyavadász, aki tomboló férfiúságában le-lerázza a házassági hűség igáját, s válogatás nélkül fekteti le a paraszt- menyecskéket vagy csábítja el a társaságbeli hölgyeket — mintha csak azért lenne Nagy Imre barátja, hogy joviális alantasságával még jobban kiemelje az orvos magasrendűségét. Neki egyetlen „lelki problémája” van (de ezt is, érezzük, nem lelküsmeretfurdalásból, hanem az adoma kedvéért vallja meg): hogy t. i. az elcsábított asszonyok őt férjeik testi-lelki fogyatékosságaival traktálják, s azért ez feszélyezi... Nagy Imre belső, szilárd nyugalmát egy jelentéktelen mozzanat rendíti meg, s robbantja föl egészen: vagyis teszi kétségtelenné, hogy hamis, hazug volt, erővel fenntartott volt eddig is az a szilárd s kivételes harmónia. (íme, Ibsen nyoma.) Hazaérkezik a svájci tanintézetből Sata, Bakosék •—■ gyerekből egy év alatt nővé serdült — lánya, s „Imre bácsi” hiába próbálja gyerekszámba venni, beleszeret a bakfisba. Szerelem? Talán nem is az, talán csak képzelődés, talán csak az írót vallató és meghallgató ember után kap, társat keres benne. Az idill rövid és kegyetlen. Nem, nem holmi „visszautasítás”: a vallomásig el sem jut a hős, ha tehetné, se tenné. „Komikumba hasal”: kénytelen kihallgatni a lány s egy pesti jogászocska és „báli tudósitó” (aki különben szintén őt, az írót, a „mestert” nyaggatja a „szociális helyzetről”) párbeszédét. Kénytelen belátni a maga gyilkosán komikus helyzetét: ezek a fiatalok beleláttak, nevetnek szerelmén, a fiú durván kigúnyolja, s a lány sem szereti, jó, ha elnézően tiszteli. Mint valami kéz-szorongató, ujjnyomorgató, zöldfülű diák tempóján, kacagnak még azon is, hogy a lánynak egy hasonló szituációt tartalmazó regényt (intézetből hazatérő leány negyvenes férfi szerelme) adott olvasnivalóul. Ahhoz azonban elég mindez, hogy „egy karcsú test villámfényénél”, e futó érzés villámfényénél meglássa egész házassága, egész élete tarthatatlan hazugságát. Mert hiszen a társ után kapott csak. Hát nem volt társa? Neki, a „mintaházasnak”? Nem, valóban nem volt. S ebből a felismerésből most már nem is „gyógyul ki”. „De ne hidd, hogy most már rámteheted a kezedet — mondja 52
