Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Fázsy Anikó: Bérletet vennék boldogságra (elbeszélés)
.a folyóparton, harmatos füveik s egy hegyi kápolna, ahonnan biztosan mesz- sze hangzik a harangszó. „Gyermekkorában legkedvesebb szórakozása az volt, hogy a térképet nézegette. Egyszer látott valahol egy svájci képeslapot, s azóta mindig a havasokba vágyódott. S amikor vágya teljesült, kiderült, hogy a havasok meg- közelíthetetlenek.” Regényem ezzel fog kezdődni s benne lesz a mandulafa is és az a tavasz. Ha öreg leszek, a tavaszok egyhangú áradatából valószínűleg csak erre az egyre fogok emlékezni, ennek a reménytelen lobogására. Bár nem tudom, valójában mandulafa volt-e, János házibuliján fedeztem fel, valamivel éjfél után. A szoba zárt, négyszögletes térre nézett s amikor lekapcsoltuk a villanyt, a színes gyertyák lebegésében az addig vak ablakon át bebámultak az otromba házak. A fácska teljesen váratlanul merült fel s megmagyarázhatatlan volt, hogy került a szemben levő kopott téglafal elé. Virágokkal teli karjait remegve nyújtotta a sötét ég felé, gyönyörű volt és titokzatos, mint minden, ami szép. A magnó fémes gitárhangjára táncoltunk, bár számomra az akkor már nem egyszerű tánc volt, hanem sokkal több, érzékek eddig ismeretlen, hajszálfinoman pontos összehangoltsága, harmónia, a felfedezés boldogsága s izgatott várakozás a megértés valami jelére. Aztán, amikor már biztos volt, hogy valami, ami jóformán még el sem kezdődött, örökre elromlott, s erről csak én tehetek, még egyszer megnéztem a fát. Változatlan tökéletességgel remegtek gyengéd ágai a hajnali szürkületben, s tudtam, hogy még sokáig előttem lesz János tétova, suta mozdulata, amint cigarettára gyújtott s utána rögtön el is dobta. Miért tud egy mozdulat emléke annyira fájni? Ez már régen történt, pár hónapja, tán egy éve is, nem akarok utánaszámolni, mert ha eszembe jut az az éjszaka, a vágy addig ismeretlen remegése, a hajnal hűvös érintése karomon, s napok, napok áradása, amelyek vadul dobáltak a remény és a kétségbeesés hullámai között, minden összeomlik, amit védekezésül felépítettem magam körül. A mindennapi tanítás, a délutánok a könyvtárban, ahová állítólag azért járok, mert a doktori disszertációmat csinálom, de legtöbbször Péterrel beszélgetek, vagy a regényemen gondolkodom. Legalább telik az idő és nem kell háromkor villanyt gyújtani, mint otthon. A vasárnapok a leghervasz- tóbbak; ezért kirándulni viszem az osztályomat, moziba, múzeumba, Állat- kertbe, Vidám Parkba, s az igazgatóm már teljesen odavan, hogy én milyen lelkes tanerő vagyok. Jánossal Áron Erzsinél ismerkedtem meg, s ma délben megint várt egy levél, amely házibulira hív. Erzsi a tévénél irodalmárkodik, erre roppant büszke, s barátainak gyakran ír levelet a tévé fejléces levélpapírján, nehogy esetleg elfelejtsük, milyen fontos helyen működik. Ebben a fejléces levélben az állt, hogy összejövetelt rendez — ez nagyon előkelőnek hangzott, s nyilván ő maga is meghatódott tőle. A buliról egyébként már sok szó esett előre, Erzsi tulajdonképpen megspórolhatta volna a postaköltséget, mindenki tudta, miről van szó: Köpeczi Etát szeretné elsütni. Méghozzá András barátját, Pénteket szemelte ki. Ezen rengeteget nevettünk, mert Péntek a szép férfiak kategóriájába tartozott, az osztályozás nem közönséges értelmében, Etát pedig szegényt a legnagyobb jóakarattal sem lehet szépnek nevezni, de még vonzónak sem. Én nem kedvelem az úgynevezett szép nőket, Erzsi se, de ő gyűlölködve nem kedveli őket. Ezt többször kifejtette nekem a konyhában, mosogatás közben. Ö mosogat, én törölgetek, és közben megtárgyaljuk a világot: — Eta nem szép, de nagyon okos és talpig ember. 42
