Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 3. szám - Fázsy Anikó: Bérletet vennék boldogságra (elbeszélés)
FÁZSY ANIKÓ BÉRLETET VENNÉK BOLDOGSÁGRA A vekker mindig hatkor csörög. A nap legutálatosabb perce. Az első berregésre kiszakadok abból a jó, puha feketeségből, ami az alvás, és még félálomban nyomom le a berregőt. A csengetés megszűnik, de nincs menekvés. Pár percig heverészek az ágy melegében, néha pillanatokra el is szuny- nyadok, s megrettenve riadok fel ilyenkor: ma is el fogok késni. Egy külvárosi iskolában tanítok, az utazás körülbelül egy óra, de ilyenkor az átszállásnak nem szabad két percnél tovább tartania. Ez a legritkábban fordul elő, és tudom, hogy nevetséges erre számítani, mégis minden reggel erre hivatkozva húzom az ágyban az időt. Aztán a ház előtt, majd a Madách téren idegesen várom a buszt, ami nem jön, vagy ha jön, olyan tömött, hogy nem bírok felkapaszkodni rá. Mindennapos kálváriám a lakótelepnél tetőzik, ahol a buszból az idegességtől remegve lesem a villamost, amire még át kell szállnom. A villamos vagy nem jön, vagy az orrom előtt megy el, s várhatom a következőt. De a villamosmegállótól még tízperces gyalogút az iskola. Ezt az utat futva teszem meg s győztesnek érzem magam, ha a csengetéssel egy időben bezúdulok a tanáriba. Legtöbbször már a sarkon hallom a csengetést, s ilyenkor szégyenkezve kullogok órára siető kollégáim elítélő pillantásai alatt. Egyik kolléganőm, nyugdíja előtt egy évvel, időnként tanmeséket tart, hogy ő reggel háromnegyed hatkor kiugrik az ágyból, télen is kinyitja az ablakot, tíz percig tornázik, hideg vízben lemosdik, s frissen kezdi a napi munkáját. Időnként uszodába megy tanítás előtt, pedig ő is Budán lakik. Ez a „kiugróm az ágyból”, meg a friss munkakezdés különösen idegesít. Nekem soha nem jut eszembe, hogy télen uszodába menjek — a tikkadt júliusi, augusztusi napokat szeretem, amikor már sárgulni kezdenek a fűszálak, s lomhán simogat a víz. A szoba udvari s kora ősztől késő tavaszig sötét. Ilyen hajnali órában villanyt kell gyújtani. Rohanás ki a konyhába vizet melegíteni, feltenni a kávét. A rádiót az idő miatt kapcsolom be, halkan szól, András mégis mindennap felébred rá. Ö alhat nyugodtan, délután dolgozik. Májusban, szeptemberben már nem kell felkapcsolni a villanyt, de ez a világosság viszonylagos Amikor átmegyek az előszobán, a társbérlőnk, Domajacek Vladimír ajtajának tejüvegén árad a reggeli, sárga fény. Az ő szobája keletre néz, a Dunára. Reggelenként szeretnék meztelenül fürödni ebben a sárga fényben. Az ágyamat úgy állítanám, hogy rám süssön az első napsugár. A reggeli utazás idegesítő, de a délutáni undok, mindig húzom-halasztom az időt, mielőtt rászánnám magam. A tízperces gyalogút ilyenkor még egyszer annyi; kolléganőim, öregedő családanyák és néhány besavanyodófélben levő hajadon receptekről tárgyalnak. Liter tejfölöket zúdítanak hatalmas tepsikben sülő húsokra, tejszínhabos csokoládékrémet kevernek. A villamoson a családi élet kerül megvitatásra: kanyaró, válások, bejárónő, aki elől a szekrénybe kell elzárni a telefont, a drágaság. A Gréti ocsmányul nézett ma ki 40
