Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 3. szám - Fázsy Anikó: Bérletet vennék boldogságra (elbeszélés)

abban a lilakockás blúzban. Mosd meg már a hajad, csepeg a zsírtól. Láttátok a Petya nyakán az inget? Borzasztó, mennyire nem gondozza az a nő. Ezt mindig az mondja, akivel az utolsó tanári buli után Petya, tornatanár és iskolai Don Juan, ittasan összecsókolózott.

Legtöbbször inkább egyedül gyalogolok a Fő térig és busszal megyek. A buszra is várni kell, de ez a plusz idő megtérül, ha sikerül a gyorsjáratot elcsípnem. Szeretem a gyorsaságot. Sorban maradnak el a megállók, várakozó emberek, az ablak üvege visszatükrözi az arcomat. Szeretem nézni ezt a halványan visszaverődő arcot, rákopírozva az oldalt rohanó házakra. Soha többé nem leszek ilyen. Ezt az arcot így senki nem őrzi emlékezetében, megszűnik, ahogy véget ér a rohanás. A pillanattal együtt szétporlad ez az arc, véglegesen és visszahozhatatlanul.

Ilyenkor mindig eszembe jut az az este, tán tízéves lehettem, amikor egyszer, vacsora közben apám büntetésből átküldött a szomszéd sötét szobába. A két szobát üvegajtó választotta, el. Ott álltam az ajtó mögött. Az anyám kenyeret szelt, apám mesélt valamit, a lámpa fénye megcsillant a tányérokon, bátyám háttal ült, lábaival harangozott, nagymama mosolygott — szerettem volna újra közöttük lenni a melegben, magamba szívni a párolgó ételek szagát és jóllakottan velük nevetgélni. De nem hívtak, nem is hiányoztam nekik — kizárt és kisemmizett voltam. S bár csak egy üvegfal választott el tőlük, hirtelen nagyon távoliakká lettek; az, hogy nem lehettem köztük, fájó vágyat keltett bennem, s úgy erezem, ez a; kép bármelyik pillanatban eltűnhet, a messzeségbe veszhet. Dörömbölni kezdtem az ajtón, kirohantak és nem értették meg, hogy akkor döbbentem rá először arra, hogy ez a vacsora, a család s mindaz, ami körülöttem van, pillanatnyi csupán, megismételhetetlen, s egyszer egyedül és vágyakozva újra átnézek majd az üvegfalon, amely a jelent a múltamtól elválasztja, s amely mögött mozdulatlan képekké merevültek emlékeim.

A regény, amit írni fogok, erről az ismételhetetlenségről. a pillanatok állandó futásáról szól majd. Rólam, gyermekkoromról, emlékeimről, gondolataimról, mindarról, ami én vagyok. De ki, mi vagyok én tulajdonképpen? Mennyit mondhatok magamból valóban a magaménak? Nem sokban múlt rajtam, hogy olyan lettem, amilyen vagyok. Nekem már csak kevés lehetőségem maradt, s nem tud lelkesíteni az a gondolat, hogy az ősök végtelen láncában egy szem vagyok csupán. Ha regényemre gondolok, csak mondat- töredékek jutnak az eszembe, emlékfoszlányok, hangulatok, amelyeket nem tudok megfogalmazni. Rajtam kívül nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne. Mégis áltatom magam, hogy megírom. Már írógépet is vettem. A regényemben benne lesz mindaz, amit szeretnék, s mindaz, ami nem valósult meg, bár ezt tulajdonképpen nem is sajnálom, hiszen az élet poézisét az elérhetetlen dolgok utáni vágyakozás, maga a vágy, a „ha” lehetősége adja meg. Benne lesznek a nagymamánál töltött nyarak varázslatos éjszakái, amikor a holdfényben tündéresdit játszottunk, nagymama meséi anyjáról, akinek kalapját piros cseresznyék díszítették, s egy szép délután holtan hozták haza a litániáról. Apám testvére, aki gyermekkorában eltűnt otthonról s utoljára Szeged mellett látták a cirkuszosoknál, egy elefánt hátán. A bátyám, aki szintén elment, s a nagyvilágban csavarog. A képeslapok, amelyeket küld, az óceán sirályokkal, távoli városok, pálmafák. Kikötők forgataga, déltengsri szigetek. Északi városok magas tetejű házai között leszálló est, nyári hajnalok

41