Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Takács István: Skóciai jegyzetek
hogy maga atlétizált — teszi hozzá. — Vesztett. Kuglibajnok voltam a kollégiumban — lihegem. Az idegeimre megy a fa-humoruk, meg az örökös fogad- hatnékjuk. — Óhh! — nyitja nagyra a szemét. — Az a kedvenc sportom! — Öööö ... — nyögöm, s mereven bámulom a tájat. Talán inkább mégis fogadnom kellett volna vele. Két és fél shillinget megérne nekem, ha most nem lennék nyakig a pácban . . . At a haláron Newcastle után esni kezd. William jóslata a birkák esővárásáról sajnos bevált, nem hiába ücsörögtek a fűben. Angliában minden másként van. Itt a birkák a levelibékák. Newcastleban sokan leszálltak, végre leülhetek. Egv fülkében telepszem le, öt skót diáklány között, akik rám való tekintettel megpróbálnak nyugton maradni. Öt percig sikerül nekik, aztán nem sokat hederítenek rám, zavartalanul viháncolnak. Nyíltan megtárgyalnak maguk között engem is, mondván, úgyse értem, mert olyan németes képem van — már megint német! Bécs óta egy végiében németnek néznek! — aztán odacsődülnek az ablakhoz, mert Beáinál elértük a tengert, a vonat a hatvan-hetven méter magas sziklapart legszélén robog, lenn forr és örvénylik a tenger a simára koptatott vörösesszürke gránitsziklák között, szürke minden, az ég, meg a levegő is a párától és az esőtől, szürkén háborog a tenger, a hosszú hullámok fehér taraja világít csak. s a rétek zöldek változatlanul, szinte dühösen. Berwick-upon-Tweed előtt hatalmas tábla jelzi az angol—skót határt Anglia felőli oldalán ott a felirat: England, Skócia felől meg: Scotland. Hát igen. a Határ, melytől északra így beszélnek: — Azok az izék ott lent, a határtól délre (mármint az angolok); s melytől délre ezt mondják: — Azok az izék ott fent, a határtól északra (mármint a skótok). A lányok majd’ szétdöntik a fülkét, úgy ugrálnak. — Hazaértünk, ha-za-ér- tünk, ha-za-ér-tünk! — ezt kiabálják kórusban, aztán hirtelen elhallgatnak, rámnéznek és azt mondják: — Sorry, sir. A csendben megszólalok: „My love i síiké a red red rose That’s newly sprung in June; / My love is like the melodie / That’s sweetly play’d in tune.” — Rózsám piros-piros-piros, / Nyár hajnalán virít. / Vagy dal ő: ontja gyöngyöző i Édes csengéseit. (Weöres Sándor fordítása.) — Óh, hisz ez Burns! — mondja meghatódva az egyik vörösesszőke lány. — Maga ezt honnan tudja? S még jobban meghatódnak, mikor elárulom, hogy eszem ágában sincs németnek lenni, a skótokat különösen szeretem, és hogy Edinburghba megyek, amelyet látatlanul is a Szigetek legszebb városának tartok, már csak azért is. mert ilyen csinos lányok laknak benne. Erre megint kirobban belőlük a nevetés, és azt mondják, hogy Edinburgh az még nem az igazi Skócia. Az ott van. ahol ők laknak. Azaz Dumbartoriban. — Az a Lomond tó mellett van ugye. amelyről az a szép dal szól: ,,By yon bonnié banks and by yon bonnié braes, Where the sun sines bright on Loch Lomond . . .” Hogy ekkor nem borultak a nyakamba és nem csókolgattak össze, azt bizonyára csak annak köszönhettem, hogy a kalauz benyitott és szólt, készüljünk, mert Edinburgh következik, a Waverley állomás. (A kugliról szerencsére nem szólt . . .) 31
