Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Takács István: Skóciai jegyzetek
A dalt azért még elénekeltük, együtt, s közben szidtam magamban a jó Edwint, a derék skót királyt: mi a csudáért nem tudta annak idején, a hetedik században néhány mérfölddel odébb alapítani Edinburghot — vagy legalább a kalauzt vezérelte volna más fülkébe, éppen a döntő lélektani pillanatban . . . Edinburgh, a fesztiválváros A Waverley állomáson — akárcsak a Szigetek más nagy pályaudvarain — a taxik bejárnak a peronra a vonatok mellé. Ennek most különösen örülök, mert szakad az eső, s még meg kell találnom a szállásomat is. — A fesztiválra jött? — kérdezi a sofőr. — Ez a tizenhetedik fesztiválunk, de ennyit még egyik alatt sem esett, uram! Ezt nagy megelégedéssel és kissé büszkén mondja — nyilván jót tesz a taxiforgalomnak az örökös eső. Edinburgh, a skót főváros nem nagy. Félmillió lakosa sincsen, s valahogyan az egész város rendkívül otthonos, valósággal testreszabott benyomást kelt. Mi teszi? Talán az, hogy akármerre megy az ember, mindenhonnan szemébe tűnik a magas, meredek, vörösesbarna gránitsziklákon épült, romantikusszeszélyes épülettömbű vár. Ez az idegent is megnyugtatja — nem lehet eltévedni, mert a vár, mint egy hatalmas irányjelző, útbaigazít. Ott áll a város közepén, az alacsonyan lógó felhők hol eltakarják, hol lesöpri a foszlányokat róla a szél; a falak, tetők csillognak az esőben, s ha beesteledik, a rengeteg reflektorral megvilágított tornyok, bástyák olyanok, mint egy Walt Disney- mesefilm díszletei, vagy mint a Walhalla Wagner Istenek alkonyában. Ha ilyenkor borítja be egy felhő a szirtet, vörösen izzik át az egész páratömeg, kavarog, örvénylik — s valósággal a légbe száll az egész hegy, mint egy látomás. Megbűvölten figyeli a sok külföldi a Princes Streetről, melynek csak egyik oldalán épültek házak, a másik meredeken lejt egy a mélyben húzódó hatalmas parkra, ahol nappal skót dudazenekarok adnak szabadtéri hangversenyt. A park túlsó oldala pedig már a várhegy meredélye. 1947 óta rendeznek nemzetközi fesztiválokat Edinburghban. A kezdetben nem túl jelentős esemény ma már az egyik legszínvonalasabb találkozó Európában, jellegét tekintve pedig egészen sajátos. Míg ugyanis például a Salzburgi Ünnepi Játékok szinte kizárólag zenei események, elsősorban Mozart életműve köré csoportosítva, a bayreuthi játékokat Wagnernak szentelik, a Bécsi Ünnepi Hetek is főleg zeneiek, s az avignoni fesztivál csak színházi — addig Edinburghban minden művészet találkozót ad egymásnak. Világhírű zenekarok világhírű dirigensekkel és szólistákkal, új színmüvek világbemutatói és klasszikusok előadásai nem csak angol társulatok tolmácsolásában, képzőművészeti kiállítások, operatársulatok Európa különböző országaiból, filmfesztivál, balett- és táncegyüttesek, írók, művészek konferenciája — ennyi minden és még sok más esemény fér bele az általában háromhetes programba. Az idén (1963-ban, a szerk.) augusztus 18-tól szeptember 7-ig volt Edinburgh Európa egyik szellemi központja, s számunkra különösen fontossá tette a fesztivált a vendégszereplő Állami Operaház, mely Bartók három színpadi művét, a Kékszakállú herceg várát, a Fából faragott királyfit, s a Csodálatos mandarint mutatta be, de adott egy külön balettműsort is. A meghívás azért történt, mert ez a fesztivál elsősorban Bartók és Berlioz zenéje jegyében állott. Az Operán kívül a Tátraivonósnégyes szerepelt még a fesztiválon, de ha végignézzük a programot, raj32
