Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Pósfai H. János: Putrilakók

— Öten vagyunk, mert egy meghalt, tüdőgyulladásban. A legnagyobb otthon van, tehenet őriz Danka Mariska néninél. Öt Irmának hívják. A legkisebbik Kőszegen van, a nevelőotthonban. Ö a Marika. Mi pedig itt vagyunk hárman. Én már tudok írni, olvasni. . . Anyukának én írok.

— Anyuka azt mondta a múltkor, mikor itt járt, hogy hazavisz benneteket.

— Én nem akarok visszamenni oda, itt akarok maradni, iskolába akarok járni. . .

A nyáron országjáró kiránduláson voltak az intézet növendékei. Lóri lányai is. Elutaztak Székesfehérvárra, megfürödtek a Velencei tóban, a Balatonban, Tihanynál átúszták a komppal a Balatont — kitárult előttük a világ. Az intézetben egyenrangúak a többivel, soha nem érzik, honnan jöttek. Engedélyt kérek a tanítónőtől, megkérdezem a gyerekeket:

— Gyerekek, ki szereti Bogdán Etelkát?

— Én, én, én . ..

Mindnek magasba lendült a keze. Etelka lesüti a szemét, hálásan pislog.

Giziké, a középső, gyárban szeretne dolgozni, ha megnő. Mégpedig cipőgyárban. A legkisebb, Julika, az elsősök kedvence, még nem döntötte el, hogy mi lesz, de annyi már biztos: dolgozni fog ő is, mert azt mondja, pénzt csak annak adnak, aki dolgozik . . .

Utószó helyett

Rövid számadás kívánkoznék e röpke híradás végére. Számadás arról, amit láttam, s amit részben megírtam. A Dobogó eltüntetéséről — nem eltűnéséről! —, amely kemény feladat elé állította az illetékeseket. Elsősorban a csehimindszenti tanácsot. Elsősorban a tanácselnököt, Jáger Józsefet, aki a szívét is odaadta ennek az ügynek. Segített neki az iskolaigazgató, a tsz-elnök, s a végrehajtó bizottsági tagok többsége. És hát velük együtt a vasvári járási tanács, Vitályos Sándor elnökhelyettessel az élen.

Megéri? Megéri ennyit áldozni, vesződni a putrilakókkal? A kérdésre egyfajta lehet a válasz. A Dobogó eltüntetése bizonyítja.

Befejezésül hadd idézzem a vasvári járási tanács vb-elnökhelyettesének levelét, amelyet nemrégiben küldött:

Kedves Barátom!

Egy régi beszélgetés záróakkordjaként írom ezt a levelet, azért, hogy tájékoztassalak közös ügyünkről. Ez év őszén, október hónapban a Dobogó utolsó putrilakója is elhagyta a nyomortanyát, beköltözött Potypusztára. Az út, amelynek első állomása a csehimindszenti kavicsbánya volt, s amely nagy kanyarral a Dobogón át vezetett a termelőszövetkezet majorjába, a végéhez ért. A hajdani Dobogón már csak apró halmok jelzik, hogy itt valamikor emberek éltek. Pár év múlva a nyomok is eltűnnek.

Ezekből láthatod, hogy a munkát, melyet három éve kezdtünk, siker koronázta. Természetes, a dolog nem ment magától. Megértő embereken túl anyagiakra is szükség volt, s néha bizony mindkettőt nehéz volt előteremteni. Sok energiát, pénzt emésztett fel a cigánytelep felszámolása. De úgy vélem, megérte.

A dobogói családok többsége kulturált körülmények között él azóta. Zömmel a termelőszövetkezetben dolgoznak, ahol megtalálják számításu135