Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Angyal Endre: Szlovéniai jegyzetek
nevükben is a latin örökségre utalnak. Persze, „latinokon” itt nem az olaszokat kell értenünk, hanem ennek az alpesi tájnak rétoromán őslakóit. A rétoromá- noknak — feltehetőleg az etruszkok ellatinosodott utódainak — települési területe az ókor végén és a középkor első századaiban Trieszttől Münchenig és Zürichig terjedt, s rétorománul beszéltek 1000 körül még Velencében és Veronában is. A nagy területen élő, de nyilván nem túlnagy számú nép egyes törzsei aztán el olaszosod tak, elnémetesedtek vagy elszlávosodtak, de a mai olasz— jugoszláv határvidékre még erősen rányomja bélyegét a rétoromán, vagy ahogy a szlovének és északi olaszok nevezik, furlán hagyomány. Anyai ágon például a két Kos-testvér, a tudós Milko és a festő Gojmir Anton is „furlán” családból származik, s valóban: Gojmir Anton Kos alkotásaiban mutatkozik is valami affinitás a latin tájak másik nagy mesterével, a spanyol-katalán Picassoval. Amikor pedig Kanal városképét szemléljük, az Isonzo hídjával, az egymásra tornyosuló kőházakkal és templommal, önkéntelenül is Picasso vagy még inkáb Salvador Dali kompozíciói járnak eszünkben. Maga Gorica különös, érdekes, néha válóban „elégikus” hangulatot keltő város, még annak is, aki csak olvasmány-élményeiből ismeri ennek a vidéknek véres közelmúltját. A második világháború megkímélte Görzöt és vidékét, meghozta azonban a kettéosztást. Presztizs-okokból az olaszok ragaszkodtak ahhoz, hogy a város nagyobbik része az övék legyen, s így ma Görz kétharmada Gorizia néven Itáliáé, északkeleti egyharmada pedig az szlovén Nova Gorica. Persze, a város legtöbb lakója mindkét nyelvet érti, és mind a szlovén, mind az olasz rész lakóinak módjuk van arra, hogy a kis határforgalom kereteiben érintkezzenek egymással. Az atmoszféra tehát nem olyan feszült, mint Berlinben vagy Jeruzsálemben, ámde mégis, a város közepén keresztülfutó — egyébként elegánsan zöldre lakkozott — drótkerítés szokatlan hatást tesz. Utazási igazolványom csak Jugoszláviába volt érvényes, a határt nem léphettem át, a város fölött emelkedő dombról, a Monte Santo-ról mégis láthattam az olasz részt, a Castellot és a háttérben kibontakozó észak-itáliai síkságot. Mellettem barokk kolostor és mediterrán hangulatú templom, a kolostor kertjében ciprusok és píniák, mögöttem a Szlovén Alpok, lábaim alatt Itália: paradox, mégis érdekes élmény! Manapság, ha Vivaldi zenéjét hallgatom, a Négy évszakok kompozícióját, ahová a velencei mester szláv népi motívumokat is beledolgozott, erre az élményre, a goricai tavaszi alkonyra kell gondolnom. Pavel Ágoston-symposion. Május 26-án, egy csütörtöki napon, búcsút kellett mondanom a Szlovén Alpoknak, mert másnap kezdődött a muraszombati Pavel-symposion. Ljubljanától Muraszombatig Franc Zadravec kolléga, a szlovén irodalomtörténet docense vitt el kocsiján, igen érdekes útvonalon, a Trajanus császár nevét őrző Trojan-hágón, a Savinja völgyén, Celje és Maribor városokon át. Míg előző nap este még az olasz határon álltam, most Radgona szlovén részéből átláthattam Ausztriába, Radkersburg házaira, tornyaira. Esteledett, mire átrobogtunk a Mura hídján és megérkeztünk az egykori „Vendvidékre”. Csendlak — szlovénül Tisina — volt egyike az első faluknak, amelyeket érintettünk, s hét óra körül járt az idő, amikor megérkeztünk Muraszombatba. A Studijska knjiznica-ban már csak egy fiatal könyvtárosnőt találtunk. 78
