Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Syposs Zoltán: Az egerek nem tapsolnak (elbeszélés)
Indulatosan ugrott fel, és a bádogkannának úgy tapadt szájához, mint mohó csecsemő anyja emlőjéhez. Ivott az állott, zavaros vízből, utána újra leroskadt a talicskába, és egy pillanat múlva széles mozdulattal körbe mutatott: — Nézd azokat a cementes zsákokat! A drapp papírruhába öltözött tömzsi emberkéket. Szép sorban, illedelmesen ülnek a nézőtéren. Ez itt az én színpadom .. . Ök ott a figyelmes közönség. Esténként, a megszokottság kísértet járása idején sercegő gyertyacsonkok vagy füstölgő gázolajlámpa pislogó ködében „fellépek”, és szavalok nekik Rimbeaud, Rilke és Regnier verseiből, néha eljátszom Mercutiót vagy valamelyik Richárdot, és akkor jobban elviselhető ez a nyomorult élet, ez a szörnyű kivetettség. Egy rövidke időre elfelejtem a háborút, a felpörkölt házak gyerekkorom óta kísértő fojtó füstszagát, amely félreveri a szív harangját. Csak ocsúdni rossz utána, amikor transzból, extázisból ébredek, egy egészen más világból... Körülnézek a nagy csattanó, a pazar végszó után... és síri csend, mint bukott darabban ..., mint a holtak hajóján. Barátom, a cementzsákok nem tapsolnak! Ügy ülnek ott, hidegen, szenvtelenül, mint az incroyable-ok „Madame X” kudarcánál... És az egerek sem tapsolnak!... Távolba néző szemmel újra felém fordult, és kisvártatva csendesen, lehig- gadtan tette hozzá: — Ki érzi azt, mekkora súly egy porszem súlya? A cementzsákok nem tapsolnak és az egerek sem tapsolnak... Bizarr ötletem támadt: egy-két beavatott pincelakóval átmászunk alkonyaikor a „Ce- mentlak”-ba, színházat rendezünk. Találkozni fog művész és műpártoló, illegalitásban. Beleegyezett. Elhelyezkedtünk a cementzsákokon, mind az öten, télikabátban, éhesen, szomjasan, Béla sápkóros, vézna közönsége. Ady-verseket szavalt, utána Shakespeare II. Ridhárdjából készült előadni pár felvonásnyit. Pár szóban ismertette a drámát, röviden jellemezte a szereplőket. Aztán elővette a könyvet és a gyenge világosságnál csak annyira bele-belenézve, ameny- nyire a habokra csapódó sirály borzolja a végtelen vizet, végigmondta a nehéz szöveget. Hangja, mint az agyagkorsóból szabadult szellemé áradt szét a homályos pincében, mélységeket és magasságokat ölelt át, Richárd volt és York hercege, Salisbury grófja és udvarhölgy, herold és börtönőr. Jobb kezét kissé felemelve áldozott a műnek, apró, fél gesztusok kíséretében, és mi úgy ültünk előtte, órákon át tartó szorongó, csendes áhitatban, ahogy az ó-keresztények a katakombákban, a vérengzés Rómájában. A nagyszerű álom mondatokká sodort aranyfonala varázsos módon fűzte össze a kis kört, a figyelő arcokon az átélés fényei vilióztak. Eltűntek a vakolatlan pincefalak, és a sötétbe takart cementzsákok, eltűnt szűk világa a feszülő vágyaknak, az emberi hang térben zúgó csodájának, a színésznek, aki az indulatok kavargó viharától a szív utolsó, halk dobbanásáig modulált... Éjfél körül másztunk vissza az óvóhelyre. Béla a kert végéig kísért minket, bádogkannával a kezében: — Mepróbálok vizért menni, holnap gyere át megint! Csendben lopózkodtunk be rideg vackunkba. Nem tudtam elaludni. Bélára gondoltam, milyen különös nyomatékot adott John of Gaunt, Lancaster hercege szavainak, a II. Richárd szavalásakor. Határozottan láttam, erősen rámnézett akkor. Így diktálja végrendeletét, aki halni készül. „ ... Próféta lélek szállt belém, úgy érzem, S lelkem kiadva, im ezt jósolom: Soká nem tarthat tomboló heve, Mert mohó tűz magát falja fel.. 61
