Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Szabó Jenő: Inge (elbeszélés)
is, de ne hidd, hogy közönséges kíváncsiság vitt reá. Egy titok nyomában járok. Szeretném megtudni, mi változtatta meg Tamást, mi történt, vagy mi nem történt vele és veled. Ezért olvastam el a leveleket, ezért hallgattam meg, nem is egyszer a magnószalagot, amelynek üres felére most szavaim rögződnek. A szalag másik oldalán Beethoven IX. szimfóniájának negyedik tétele és az Örömóda néhány versszaka van. Karácsonyi ajándékod Tamásnak. Én most ezt is visszaküldöm. Tamás külön megkért reá, hogy a levelekkel együtt ezt is juttassam el hozzád. Megjegyzem, akkor is elküldtem volna, ha Tamás nem kér meg reá külön. Ügy érzem, hogy ennek a magnószalagnak nagy szerepe van abban, hogy Tamás ennyire megváltozott. Ne érts félre, leányom, nem vádollak és nem teszek szemrehányást. Nincs is jogom hozzá. De leveledből kiérzem: nemcsak azért írtál, hogy „rendezd a dolgaidat” és visszakapd leveleidet. Valami nyugtalaníthat. Leveled első kérdése: Tamás még mindig egyedül van? Érzem, azt szeretnéd hallani, hogy nincs egyedül, megnősült és esetleg már gyermeke is van. Sajnálom, Inge, nem ez a helyzet. Tamás magányos és attól tartok, mindig is az fog maradni. Nem kellett volna írnod neki Ulan Bátorba, tudom, felzaklatta. Persze ezt külsőleg nem mutatja, Bizonyosan nagyon udvarias levélben válaszolt. De utána feltette a dzsesszlemezeket. Az után a júliusi nap után vette őket, amikor elutaztál. Idegesítő volt hallani órákon át a dob egyhangú ütemét, mintha valaki a fejét ütögetné szakadatlanul, hogy elűzze gondolatait. Tudom, hogy még most is vannak időszakai, amikor bezárkózik szobájába és dzsesszt játszik. Ilyenkor téged kerget el emlékeiből, de ezt soha, senkinek a világon be nem ismerné. Tamás végtelenül büszke, nem engedi, hogy belelássanak a leikébe. Még nekem, az apjának sem. Tamás felkészült reá, hogy egész életében magányos lesz. Mert a legkülönösebb az, Inge, hogy amióta te azon a júliusi napon kiléptél Tamás életéből, mintha én is elvesztettem volna őt. Megváltozott a kettőnk viszonya. Szomorúan érzem, mennyire nem vagyok fontos számára, mint ahogyan semmi sem fontos neki, még önmaga sem. Tudom, azért fogadta el a megbízást Ulan Bátorba, mert önmaga elől menekül. Szüntelenül tépelődöm rajta, hogy hol is hibáztam. De nem tudok rájönni. Sokszor úgy érzem, hogy igaza van Balázs öcsémnek. Ö egészen sajátos szemszögből nézi Tamás és Inge esetét. — Mit töprengsz azon, ki a hibás? Sem a kislány, sem Tamás, sem te nem vagy az. Ami történt, az nem véletlen, de nem ti tehettek róla. Abban a korosztályban, amely a háború utolsó vagy utolsó előtti évében született, gyakoriak az ilyen vagy még ennél sokkal súlyosabb esetek. Ne felejtsd el, hogy ezek a fiatalok az anyjuk tejével együtt szívták be a félelmet és borzalmat. Ez pedig nem múlik el nyomtalanul. Hidd el, áldozatok ők, nem bűnösök! Nem tudom! Ha senki sem hibás, akkor miért történt így az, ami történt? Sorra veszem az eseményeket, ellenőrizd őket, Inge. Az oknak bennük kell rejlenie! A kettőtök kapcsolata akkor kezdődött, amikor Balázs öcsém visszatért a kelet-németországi tanulmányút járói. Már azelőtt is számtalanszor megvitattuk vele fiam magányos, visszavonult életmódját. Tamás nem kerülte a lányokat, de nem is kereste társaságukat. Nem voltak sem férfi-, sem leánybarátai. Öcsém hazatérve úgy érezte, megtalálta a gyógyítás módját. Zsebéből fényképet szedett elő. — Mit szólsz hozzá? Szemrevaló csali, mi? 52
