Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Szabó Jenő: Inge (elbeszélés)
SZABÓ JENŐ INGE Persze, ma már tudom, hogy mindketten, Balázs öcsém is, meg én is, ostoba vén szamarak vagyunk, de akkor azt hittem, hogy okosan cselekszünk. Azzal kezdődött, hogy levél érkezett Ingétől. Azt kérte benne, küldjem vissza neki a Tamáshoz írt leveleit, egyidejűleg ő is visszaküldi Tamáséit és a Tamásról készült filmet. Közölte, hogy levelei ügyében írt Tamásnak Ulan Bátorba, s az irányította hozzám, öcsém, Balázs, aki voltaképpen értelmi szerzője volt Inge és Tamás megismerkedésének, sokatmondóan füttyentett, amikor elolvasta Inge levelét. — Érdekes! Másfél év után egyszerre visszakéri leveleit! Miért? Öregem, nekem erős a gyanúm, hogy ez az ügy még nincs véglegesen lezárva s akkor még sok minden megtörténhetik... Add csak ide nekem Tamás és Inge levelezését, motoszkál bennem egy gondolat... Két nap múlva egy csomó géppel írt papírlapot tett elém: — A levelekből kiderül, hogy Inge küldött Tamásnak egy magnószalagot is. Azt is vissza fogjuk küldeni neki, csak éppen üres oldalára majd beolvasod azt, amit itt feljegyeztem. — Azt hiszed, lesz eredménye? — Nem tudom, de bizonyos, hogy valamilyen hatással lesz Ingere. Ügy gondolom, jobb, ha nem levél formájában juttatjuk el hozzá. A nők fogékonyabbak az élőszó iránt. Elolvastam Balázs írásművét. Viszolyogtam tőle és nem akartam szalagra olvasni. Hatásvadászónak, erőltetetten romantikusnak tartottam. Különösen azokon a helyeken, ahol Balázs rendezői ötletekkel akart brillírozni és zárójelben ilyen utasításokat adott „Ennél a résznél megszólal Beethoven V. szimfóniájából a zárótétel” vagy „Itt egész halkan Lohengrin nászindulója szólal meg.” Eszem ágában sem volt ezeket az „ötleteket” végrehajtani és a szövegből is rengeteget töröltem, amíg az valamiképpen elfogadható lett számomra. De még így is az volt az érzésem, hogy igen színpadias. így hangzott: * * * A kis vetítőgép berregni kezd és a falon megjelenik a kép: Tamás. Színhely a házunk előtti kis tér, Tamás az utca sarkán fordul be, jön a felvevőgép felé, alakja egyre nő, csakhamar betölti a képet. Tamás arca premierplanban. Csibé- szesen mosolyog, remekül áll neki a keskeny, kackiás bajusz. Nevet. Hét éve, amikor ez a film készült, még vidám ember volt. Másfél éve nem az. Másfél éve alig látom és ha látom, akkor se mosolyog. Röviddel azután, hogy nálunk jártál, Inge, elfogadott egy megbízatást Mongóliába, és már másodszor hosszabbította meg. A sivatagban dolgozik egy geofizikus csoporttal, víz után kutatnak. Ha nagyritkán hazajön, mintha nem is ő lenne, hanem valaki más. Erről a régi filmszalagról látom, mennyire megváltozott. Be kell vallanom, Inge, hogy elolvastam leveleiteket, a tieidet is, Tamáséit 51
