Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 2. szám - Csoóri Sándor: Levél egy ismeretlenhez
időre élni, egyik föladatot azért vállalni csupán, mert a másik már sürget — nem más, mint a jövő nélküliek örökös kapkodása. A jövő: a jelennel való teljes szembenézés; a magányban megszerzett önbizalom kiterjesztése, a holnapiakkal, a holnaputániakkal. Minél elhagyatottabb helyekre tévedtem, annál kevésbé éreztem magamat egyedül. Nyomult utánam a világ, mint dagálykor a tenger, önteltség nélkül mondhatom, azt éreztem, nemcsak én vagyok kiszolgáltatva neki, de ő is nekem. Annyira engedem közel magamhoz, amennyire akarom. Járhatok lábujjhegyen s megleshetem s sündisznók nászát a bokáig érő gazban, futkosásu- kat, prüszkölésüket, vagy kiválaszthatok egy bokrokkal körülvett tisztást a József-hegyi kilátó környékén, s elképzelem, hogy egy új Médea éppen oda költözött ki gyerekeivel, s várja szerelme visszatérését. Megfogalmazhatom a médeai átkokat, a végzetes médeai gyűlöletet. A mondatok háttérbe szorítanának minden esetlegességet s uralmuk alá hajtanák a csöndet, az éjszakát, az eltévedt kutyavakkantásokat. Minden kő, bokor, zaj az emberi szenvedély nagyságához igazodna. Ne gondolja, hogy ezek önteltségem pillanatai. Az egyén csak olyasmivel tudja hátrálásra kényszeríteni a világegyetemet, ami az egyén számára maga a világ: élete, halála. Mindezt a teljes önfeledtség világította meg számomra. Minél inkább nem akartam gondolkodni, annál nagyobb rajokban törtek rám a gondolatok^ Az egyedüllét, úgy látszik, nagy kerítő. De furcsa módon e telítődés nem nehezített el, mert amilyen mértékben zuhogtak rám a gondolatok, olyan mértékben üresedtem ki, hogy szállást készíthessek magamban a világnak. Múltnak, jelennek, jövőnek. Hajnal felé a Vérhalom térre érve még az ötszáz év előtti lépések zaját is meghallottam. Hunyadi László véres tetemét hozták át lopva a hajdani Szent György térről, hogy ideiglenes sírba temessék. A föld beitta a vért, az emlékezet még ma sem itta be. Levertem cipőmről a port, s mikor épp azon tűnődtem, hogyan kellene megköszönni a biztatását, valamilyen ismeretlen forróság ömlött el rajtam. De úgy éreztem, ez nem az égboltról sugárzik rám, hanem a földből, ahol Hunyadi Lászlóéhoz hasonló emberi csillagok izzanak. Lakatos Józsefj Vízparton &
