Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Káldi János: Rábaparti elégia
Ű) reggel kél bennem és új harang szól, s úgy megyek innen haza-vissza már, mint aki tudja, hogy legyőzhetetlen. Az arcomról sugaras derű száll és mezőket viszek szemeimben. A termeszét harmóniája azonban nem paradicsomi idill, minden élő életek árán tartja fenn magát, harcban szerzi meg a helyet a Nap alatt, mint a katáng, napraforgó, küzd a fényért, hajlong a beporzó szélben, s makacsul szívja nedveit a rögből. A mikrokozmosz szenved is, a költő viaskodik nappalaival, éjszakáival, de tudja, hogy ez a törvény, s így lesz „a gond-baj szeretője”. Ügy élek már e folytonos éj-nap sikongásban, mintha nem lenne idő se; az életem már nem az enyém; lettem — édes istenem — a gond-baj szeretője; munka, futás, törődés bilincselt magához, ezért láttok lángba öltözve engem; éjjelenként a fejem átkötöm szíjjal, hogy a fájdalomtól szét ne repedjen. Ez a kín kell nekem, ez a fény-árny-zaj-keverék, ez a határozott, esti-sárga utca, — a rikkancskiabálások, kerékcsikorgások és a harangszó vitája. Ez az élet a megtartó napom, levegőm; e csapás-öröm váltásos szövevénye köt a társakkal össze; — őriz, hogy ne hulljak halálba, semmiségbe. Életerőre, kitartásra az akácfától vesz példát: útban volt az építkezésnél, félrehajtották, megkötözték ágait; három évig állt így megnyomorítottan, míg végre kioldották köteleit, s akkor „a csekély igényű — csak fényt és szabadságot kivánó — terebély megkereste régi helyét”. S nézzétek, mennyi virágot hozott.' S a kis szüntelen-szorgosok hogy dönögnek körülötte! Az útszél tegnapi megkötözöttje mennyi mézet ad! mondja szabadon, amit akar diadalmas virágaival! Az élet és halál örök dialektikájában végül mégis mindig az élet diadalmaskodik, fennmarad s továbbvirul: a természet nagy számvetésének végösszege pozitív előjelű Káldi ebben is hű mesteréhez, nagy és ritka dolgot visz végbe: minden egyes verse elé pozitív jelet kell illesztenünk. Minden egyes verse igenli az életet, nem az olcsó optimizmus értelmében, hanem az átélt igazság tudatával. Rokonlelkű lévén a természettel, megérzi igazságának erejét minden kis és nagy mozdulatában, erről beszél neki a Duna „sebesen zúgó vize, a hegyek koszorúja, az üdvözletei intő fűzfaág, a szélben fuldokló távoli kolompszó”, mind, „ahogy tudja, mondja a maga sajátos igazát”, s a költő int nekünk: ... hallgasd csak: minden igazban mennyi vigasz van! Ez talán Káldi lírájának végső szava. S hogy milyen mély valóságérzékkel tudja a jót és a rosszat, a szépet és a csúnyát, az örömet és a szenvedést emberileg igaz. költőileg szép egységbe oldani, pozitívummá avatni, hosszas elemzésnél jobban megérezteti egyetlen mintának választható vers: 147
