Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - SZEMLE - Várkonyi Nándor: Káldi János: Rábaparti elégia

magában, mely a természet alapelvével egy. A közös princípium tette rokonává, nyilván abban a pillanatban, amikor először „meglátta”, felismerte, s benne magára ismert. Döntő dolgok születtek ebből a felismerésből, mert mintaképét találta meg, s nem meglepő, hogy nyomban teljes tudatossággal:

Él az a föld, a hegy-völgy bennem, zúgnak a fái rendületlen.

Itt az a tájék, ahogy láttam, a gyermekidőm — estsugárban.

Amit kint lát, benne is van, s amit magában hord, kint is megtalálja. A mikrokozmosz és a makrokozmosz viszonya ez, kicsiny lényében benne él a nagy, az egész, s viszi magával lerázhatatlanul akkor is, ha munkaszobában ül, ha a tévét nézi, vagy a pincében borozgat:

Ó, szülőföld, anyácskám, bölcsőm, ó, elmosódó kis nyárfasor, itt zúgsz idegem csipkéiben, a sejtjeimben munkálkodói.

Ám ő is benne van a nagy teljességben, noha elmúlik, mint a szálló füst és a fák lobogása az esti borulatban; ezt tudni és „mégsem búsongani”, ez az igazi derű:

Ez az igazi, ez a közös emberi derű; ez nő naggyá, ez lesz felejthetetlen, míg minden felhő elmegy a maga útján — a kinti és benti végtelenben.

Így válik a természet mintaképpé, s a harmonikus beléolvadás életcéllá. Összehangolódni kell vele, nem ellentétek kiegyenlítése által, mert ellentétek nincsenek, hanem kitölteni, teljessé tenni a harmóniát, és átélni minden ízében. A példa nyomán meg kell tehát teremtenie a maga mikrokozmoszát, s továbbadni, gyümöl- csöztetni a tanítást:

Futnom kell a magam-szülte tájakon.

meg kell neveznem

saját virágaimat, csillagaimat,

azt a nyárvéget, amit én küldök

a sose-látott városok parkjaiba,

azt a csöndet, ami belőlem szakad ki.

Mert a természet nagy tanító, az évszakok váltakozása, a születés, sarjadás, aratás, elmúlás és halál örök drámáját pergeti előttünk, de vele nemcsak élni és meghalni tanít, hanem megújulni és feltámadni is:

Üdvözlégy táj, ahová nyaranként visszatér fiad dúlt idegeivel, ahol szinte önti a narancs fényt a nap, hol az illatok bősége ver port a délutánban! Gyógyító föld, erdők, patakbeszédek, apró, kölyök bozótok összenőtt-font, majd széttört tömege; elnyúló hegy, hol hömpölyög alá a virágok vízesése, hogy meggyötört-vert szívemet elöntse, s átölel a csönd része-egésze, hogy újjászüljön dalra és örömre.

146