Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)

is minket: ahogy a rektorátuson elém jött, a könyveim mosolyogtak ki a szemén. Azonban mások az ünneplők s mások az érdeklődők, s a díj mögül valódi olvasói érdeklődés néz a kelet-európai irodalmakra, főként a lengyelre, ju- goszlávra s a mienkre. ,,Az a figyelem, mely az utóbbi években a kelet-európai irodalmak felé fordult” — a könyveinkről szóló kritikák közül több kezdődik ezzel a mondattal. Tapasztalatom szerint különösen a német nyelvterületen s egyes államokban eleven ez a figyelem. A németeknél Herder és Goethe ideje óta hagyománya van az idegen irodalmak kiszimatolásának. Ha a francia árasztotta az irodalmat, a német gyűjtötte, mint az angol a zenét. Egy kis ökonómia is dolgozott tán ebben: a német tudósok próbálták helyreütni (mint Herder a szász bűnt a szlávokkal szemben), amit a német politika elhibázott. A banketten meglepő irodalmi műveltségű szomszédot kaptam, úgyhogy végül is megkérdeztem: „Sind Sie ein Literaturhistoriker?” „Nein, ich arbeite im Aussen- ministérium.” Ö úgy magyarázta meg a dolgot, hogy a németeknek nincsenek íróik. (Én Böllt sem becsülöm olyan nagyra — mondta — mint az oroszok például, s a helykártyájára fölírta Doderer nevét, akit Musil óta a legnagyobb osztrák írónak tart.) Van viszont kritikájuk s az keres rágnivalót magának. Az utóbbit én is megerősíthetem, néha csak bámultam, hogy az idegenből idehullott könyv körül milyen gyorsan és pontosan húzták föl kritikai állványzatukat.

De akármi az oka, az érdeklődés megvan, s ha én a német nyelvterületen érzem erősebbnek, mások tán a latin országokban. Az étvágy föl van keltve, de tudjuk-e táplálni? Mi az, amit a magyar irodalom a tájaira vetődő utasnak nyújtani tud? Ha az idegenforgalom élesztősére értekezletet értekezlet után tartunk: ezt az idegenforgalmat, a nemzet leikébe vivőt is meg kellene vitatni, s ha lehet, elősegíteni. Annál inkább, mert a földrajz tájai adottak, csak a tálalások, szórakoztatás, kényelem fejlődhet, az irodalom azonban a mai Mátráknál mátrább hegyet, a Balatonnál balatonabb tájat nyomhat fel s vetemedhet alakuló geológiájával.

Fiatal írók önérzete, amíg komoly kritikával s közönséggel nem találkoztak, végletek közt hányódik: hol mindennek hiszik maguk, hol semminek. így vannak a fiatal irodalmak is, főként ha már nem is olyan fiatalok, s ez a találkozás a világgal még mindig nem történt meg.

Én azért örülök, hogy az utolsó órákban külföldön is jelentek meg könyveim, mert a nemzeti önkritikának ezt a szégyenletes ingadozását lecsillapította bennem. Magamért sírnom kellene inkább. Megírtam azt a két művet, amelyről így lehet beszélni, s amikor tíz hasonlót húzhattam volna ki évek alatt, jobb-rosszabb könyvek fordításába temettem az erőm. írói jövőm felől sem nyugtat meg, de megnyugtat, mértéket ad arra, hogy ha erről ezt mondhatják, mit mondhatnának mások munkájáról, az eltemetett irodalom egészéről, ha kellően szervírozzuk.

Főként az Égető Eszter visszhangja volt útbaigazító. Azt hogy az Iszony, ha kikerül, végigharapózhat az európai nyelveken, a piac ismerői, egy Hatvány Lajos, már a megjelenésekor megjósolták. De az Iszony lehet véletlen kiszaladt szerencsemű, melynek a téma is szárnyat ad. Az Égető Eszter azonban korántsem tökéletes munka (aminthogy a regénynek nem is sajátsága a tökéletesség), s át- és át van szőve magyar utalásokkal, pedagógiai hobbykkal: az, hogy ez a vastagságával is borzadályt keltő regény az olvasók előtt nem bukott meg,

12