Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
s gazdagabb kritikai irodalom sarjadt körülötte, mint az Iszony körül, nagy megnyugtatás, majdnem garancia, hogy kellő tálalásban nemcsak az Erdély, a Halál fiai, Kodolányi Égő csipkebokra, de Kosztolányi, Illyés, Tersánszky, Tamási regényei is sikerre vihetők, a magyar líráról nem is szólva. A hiba az, hogy ha a németeknek van is, nekünk nincs kritikánk. A kritikának épp az a fajtája hiányzik, mely a műveket egy gondolattal tovább vive, magas szinten kívántatja meg. Egy mű nemcsak abból áll, amit mond, abból is, amit gondolnak róla. Egyik a másikat serkenti s a kettő együtt szabja meg helyünket. A francia klasszikus irodalom remek példája a benne s a róla gondolt, egymást csiszoló, sarkaló munkájának. De még a XIX. század vitathatatlan regényei is! Balzac Vesztett illúzióit hajlandó volnék ponyvának tekinteni, ha meg nem tanultam volna, hogy ez a vidéki ifjú sorsának első írói ábrázolása a kapitalista nagyvárosban. A mi kritikánk másra lett idomítva, s legföllebb békái műveket próbált nem irodalmi okokból ökrökké fújni. Ez a hiány itt benn egy szellemi hiánybetegséget tart fenn: van egy mohó, a jón kapó olvasói éhség, s hiányzik a fogalmi munka, mely az olvasottat nemzeti műveltségként rögzítené. így az éhség a cukorbetegére emlékeztet, aki fal s szervezete insulin nélkül éhen marad. Kifele pedig hiányoznak a nagy gondolatok, melyek egy-egy művet, s persze az egész irodalmat is, az idegenből jövő számára átvilágítanak. Pedig a külföldi ismertető kap rajta, ha ilyesmihez jut. Az Égető Eszter méltatói közül három-négy is abból a szerzői vallomásból indul, melyet a német tanulmánykötet Magyar műhely tanulmányából szedtek ki. A másik fogyatkozás: nincs megfelelő fordítói gárda. Van érdeklődés, volnának kiadók, hisszük, hogy művek is, de félkezünkön megszámlálható a tűrhető fordító. Pedig huszadik századi művekben, a prózaiakban is, a mű értékének jóval nagyobb hányada esik a nyelvre, mint a XIX. század nagy regényeiben, amelyekről igen gyenge fordítás is fogalmat adott. Az Iszonyból a kitűnő fordító a kétharmadán állt ki: a tanulmányok, Égető szintje fokról fokra süly- lyedt, a Drámák-at, ahol legerősebb a nyelvi hányad, ki sem merem majd nyitni. Hány művelt magyar szóródott szét s él évtizedek óta a világban, de vagy az új nyelvben nem honosodott meg, vagy az elhagyotthoz nem vonzódik már eléggé, úgyhogy szinte egy sem képezte ki magát a magyar irodalom apostolává. A legnagyobb, amit megtettek, hogy néhánv jó külföldi költőt sikerült nyers fordításokkal a magyar líra tolmácsává befogniuk. Egy másféle Herder-díjra volna itt szükség — mondottam egész komolyan —, melynek az ösztöndíjasai nyelvünket megtanuló fiatal költők lennének, díjazottjai pedig azok, akik egy-egy jelentős lengyel, magyar, jugoszláv művet ültetnek kitűnően németbe. Ezt a Herder-díjat persze nekünk, érdekelteknek kéne összeadnunk; nem kerülne annyiba, mint egy balatoni szálloda s valutát is hozna tán annyit. Van persze mindezeknél nagyobb baj is, s ez, ami végzetes lehet: az az Írói nemzedék, amely az ötvenes években már összeállóban volt, azóta sem tudott igazán kibontakozni, történeti szerepébe beletalálni. Már pedig a betörést az előző nemzedékektől kapott lendülettel, de nekik kellene végrehajtani. A külföld is elsősorban az ő hangjukat akarja hallani. ,,A tizenkilencedik század első felének írója” — ütött szíven egy különben megbecsülő ismertetés végén a mondat (amelyről egyszer tán elválik, igaz-e). A recenzens pedig nyilván a XX. század második felének az írójára, költőjére lett volna kíváncsi. S negyvenévesek közt vannak is, akik itt-ott éleszteni tudták ezt a kíváncsisá13
