Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Bakács Tibor: Behunyt szemmel
Behunyt szemmel Különös képessége az embernek, hogy be tudja hunyni a szemét, s így megszakítva legérzékletesebb kapcsolatát a külvilággal, a gondolat szárnyain száguld téren és időn át. Behunyt szemmel nem szükséges a révület állapota ahhoz, hogy víziószerűen összefolyjon számára a jelen, a múlt és a jövő. Csak az ember van, csak a gondolat, s az idő elszáll. Az idő, ami nincs. Az einsteini relativitás nemcsak a tudományt vezette új utakra, de divatba jött. Mondják sokan, hogy az idő elfogadott mértékegység csupán, közmegegyezésünk szüleménye a mozgás és a változás mérésére. Ha nincs változás, idő sincsen. Nem vagyok filozófus, sem természettudós, ne várja senki tőlem a megoldást. Én csak arról vallhatok, hogy szerettem nőket, akik számára nem létezett az idő. Karórát viseltek. Karcsú csuklóikat míves ékszerként foglalták keretbe a néma tiktakok. A meredt tengelyek az örökkévalóságot mutatták, s azt hirdették, hogy a perc örök, s a mindenség egy pillanat csupán. Nem húzták fel őket sohasem. Miért is tették volna? Az időtlenség szigetein látogattam meg szerelmeimet, és csókkal űztem el a nem létező idő múlása miatti remegést szívükből — ó mily furcsa paradoxon —, s míg a szív dobbanását figyeltem, órám mutatta, hogy az időm lejárt. . . A férfiak tisztelik az időt. Órájuk elmaradhatatlan barát, hű testőr vagy foglyával összebilincselt börtönőr, a nőknek bájos csecsebecse, kedves haszon- talanság, mely addig okoz örömet, míg nem rendeltetésére szolgál. Lehetséges, hogy a nőknek van igaza. * Most veszem észre, hogy tulajdonképpeni témámtól messzire elragadott a csapongó képzelet. Múltkoriban családom néhány napot a Balatonnál töltött, és egyedül maradtam otthon. A konyhában hideg sültet vacsoráztam burgundival, majd a meleg szobában kényelmes karosszékben megittam az aznapi utolsó feketét. Cigarettára gyújtottam, és a szék támlájára hajtva a fejemet behunytam a szemem. Nagyapám, apám és gyermekeim képe egyszerre megjelent. A jelenben a múlt és a jövő. Magukon viselik saját koruk bélyegét, de — halott nagyapám kivételével — a mában élnek. Felismerem bennük az öröklődő családi vonásokat, szerzett tulajdonságaik alapján tudom megkülönböztetni egyéniségüket. Vonzódom a gyermekekhez és az öregekhez. A kezdet és a vég inkább megsejteti az emberségben az értelmet, mint a közbeeső lázas tett. Környezetemben mindig felismertem a nagy öregeket.. . Akik nem követeltek megbecsülést, mert magukban hordták a becsületet . . . .Vállukon az élet terheit cipelték, és a szemük tiszta volt.. . Nem panaszkodtak neuraszténiára, hanem mosolyogtak . .. Kemény és igaz emberek voltak, többen közülük tréfa- csinálók, míg az agónia be nem következett. Én is gyermekkoromban voltam a legboldogabb, amikor még nem volt 123
