Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
valami az ezredéves ünnep hangulatából: az ilyen dicső népnek a művészet, tudomány területén sem szabad hátramaradnia. Ady fellépte, tragikus jóslata, az ország összedőlése komolyabb színt vitt ebbe az igénybe: irodalmunk gazdagságában adni vissza a népnek, mutatni fel a világnak, amit a politika elvesztegetett. Belém Babits mérlege, az Irodalmi Problémák vezetőírása ültette ezt a problémát is: mi az, ami irodalmunkból a világirodalomnak is része lehet? Babits erre elég fanyar, tán túl szigorú választ is adott; én épp az ő munkásságuk alapján, melyet együtt ismertem meg a modern világirodalom kirakatdarabjaival, bizakodóbb voltam. Nem olvastam-e Ady Nyugat-beli nekrológjában — hozzáértő toliból —, hogy halálakor ő volt a világirodalom legnagyobb költője? Nem illett volna-e bele az Elek Artúr antológiájában megismert magyar versek java Kosztolányi Modern költő-ibe, melyből a világlírát ismertem meg? Nem volt-e egy Móriczunk? Babits s a fiatal Szabó Dezső tanulmányai nem beszéltek-e európai szinten a hazai írókról? Bizony, itt van az ideje, hogy a mi irodalmunk se világítgasson a véka alatt, hanem belépjen a világirodalom kúszó tűzárjába. Ez az álom most már mint munkahipotézis íróvá avatásom után is sokáig ott bújkált munkámban. A külföld nagy íróiról, Pirandellóról. André Gide-ről, Freudről s másokról írt tanulmányaimban Brandes példája volt előttem, aki Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Clemenceau-t méltatva, a skandinávokat, Ibsent és Jakobsent velük együtt mutatta be a világnak. így akartam én Adyt, Móriczot, Babitsot hőseim közé emelni. Annak a lovagi kerékasztalnak is, amelyet ,,Űj nemzedék” címen próbáltam összehozni, csak hazai célja volt: az országot megváltani, a másik: a világirodalomba, tiszteletet keltve, belelovagolni. S bár igen hamar kiderült, hogy a brandesi tájékozottság, mozgékonyság éppúgy hiányzik belőlem, mint az Osvát Ernő-i ragasztóanyag: egyedül írt folyóiratomban tájékozottságunk pótlására még mindig olyan láthatár elé próbáltam magamat r a kortárs nemzedéket állítani, mely világirodalmi szintet, értelmet kényszerít a hazai mozdulatokra. Az Illyés Gyula Pusztulás című útirajzával megindult hazai mozgalom, a sürgőssé vált védekezés, majd a ránk szakadt baj volt, ami ezt az igényt elhomályosította. Az avatag akadályok eltávolítása, a puszta fennmaradás, végül az élet új megindítása lett a cél: a világirodalom messze volt, s én legföljebb a prózai műfajok megemelésével, majd mint vásárhelyi tanár az európai hagyomány s az új szocialista iskola igényeinek az ötvözésivei próbáltam a régi célt szolgálni. Az ifjúkori kérdés az ötvenes években merült fel újra, amikor a megéledt irodalmi életben a hallgatásból előbotorkáló öregekkel, negyedszázad után megint egy tehetséges, széles, összefüggő színképű új nemzedék kezdett jelentkezni. Bennem a néma évek alatt is ott jártak mint gond s remény a magyar irodalom lehetőségei; annyit hallani tapasztalatcseréről: nem lehetne-e tapasztalatként egy láthatárt (melyhez erőm nincs többé) átadni, a világirodalmi feladatokat megoldó „magyar műhely” alakulását elősegíteni? A kiszedett könyv, mely nevében is ott viselte a reményt, elsüllyedt az akkori idők hullámverésében. De ha világot lát is, kétséges, nagyobb hatása lesz-e, mint annak, ami itt-ott megjelent belőle. A babitsi kérdést, hogy mit jelenthet a magyar irodalom a világnak, a külföld érdeklődése tette fel újra a számunkra. Ennek az érdeklődésnek volt s van ma is politikai oka; a Herder- díjat is politikai cél hívta életre: hidat verni a Kelet felé. A fényes ünnepségen én azonban csak egyetlenegy fiatal szláv filológussal találkoztam, aki olvasott 11
