Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
dekel, kit érdekelhet: az a tusa természetétől, történeti és biológiai mélységétől, s filozófiai magasságától függ. Az ószövetségi irodalom java, a próféták könyvei, típusa az agonizáló irodalomnak; azért is fogta meg úgy a mi agóniánk költőjét, Adyt. A magyar, mint latin emlőkön felnőtt irodalom, persze csak egy-két pontján, néhány nagy alakjában emlékeztet erre a kereszténység, görögség előtti, világtörténetalakító agóniára. De épp ebben van nemcsak eredetisége, a szomszéd népekétől elütő színe, de, úgy érzem, mondanivalója is; épp most, mikor a legjobbak közérzete Európában is kezd a mienkhez hasonlítani. Az a nemzeti magány, mely Körösi Csornát keletre indította s az őstörténetet nemzeti tudománnyá tette; ezt az őstörténetet természetünk mélyén is föltárta, s épp most, amikor Európa léte függ attól, hogy mennyire fér hozzá az Európán túli—alatti világhoz, mint egy bartóki hidat teremt ehhez a világhoz. Ugyanakkor mert épp legnagyobbjaink szinte naiv módon Európa-pártiak voltak, Európa géniuszából próbáltak orvosságot szűrni; Európának egy fényesebb, el nem piszkolt eszméje élt bennük, amelyre szükség lehet. Végül minthogy a végveszély határán dolgoztak: modernségükben maradt valami „tizenkilencedik századi” komolyság, amelyhez előbb-utóbb a Nyugatnak is vissza kell térnie. Vannak tehát itt hormonok, hormonná tehető anyagok, melyekért érdemes, érdemes lehet irodalmunkat vérmirigyként kapcsolni a világ vérkerigésébe. Ha ez megtörténik: az lesz az igazi Herder-díj s az igazi válasz Herder jóslatára. A VILÁGIRODALOM KÜSZÖBÉN Ady jóslatával, hogy a magyarság sorsa a szétszóródás (amit a történelem az ifjúságunkban szívünkbe foglalt ország szétdarabolásával sietett megerősíteni), szinte egy időben vert bennem gyökeret a meggyőződés, hogy a magyar irodalom a világirodalom küszöbére ért. Az egyidejűséget dátumok rögzítik. 1918 nyara előtt Ady egyik kötete, így A halottak élén sem fordult meg kezemben; a másik, szívmelegítőbb jóslatot pedig 1919. március 15-én mondtam bele a Toldy főreál dísztermébe, az önképzőkör szónokaként. A beszéd gondolatmenete ez volt: az erdőégésként terjedő emberi művelődés, mely mindig új nép beledobott erejével tartja lobogásban magát, Sumirból és Egyiptomból Nyugat felé vándorolva, a görög—latin világon, a középkori Franciaországon át ért el az Atlanti-óceán partjára, hogy onnét keletre fordulva a mi időnkben Oroszországot s a skandináv államokat vonja be a világ- irodalom (mert a művelődés nekem akkor elsősorban irodalmat jelentett) égésébe. Különösen a kis skandináv országok dicsősége — Ibsen és Strindberg — bántotta az önérzetem. S elmondtam jeleimet, melyek arra vallottak, hogy mi sem maradunk ki soká ebből a dicső folyamatból. Még forradalmunknak is azt tűztem ki célul, hogy az idáig ellenálló küszöb áttöréséhez a feltételeket megteremtse. Az, hogy a magyarság lélekszámának megfelelően sem vesz részt az európai kultúra kialakításában — távol a népek zenekarától magának hegedülget —, az előző nemzedék több kiváló tagját is bántotta. Bartók levelezéséből látom, hogy nála is előbb volt meg a szándék magyar zenét teremteni (mint a Kossuth szimfónia bizonyítja), mint a hozzávezető útra nagy kortársa rávezette. Mások ugyanígy magyar építészetet próbáltak csinálni. Ezekben az álmokban volt még 10
