Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben

resett az ott, ma sem tudom . . . Mondom: megyek, az meg föltartja a kezét. Borosüveg volt nála, jól láttam. Odalép a kocsihoz és azt mondja: ,,Öreg, aztán egyszer s mindenkorra szűnjön meg itt minden” — mondja, s közben a borosüveggel a kocsit csapkodja. Mit akarsz te szerencsétlen, válaszolom neki, mi szűnjön meg itten? Az meg csak csapkodja a borosüveget a kocsihoz — hogy nem tört össze? — és mondja: „Szűnjön ám meg itt minden!”... Tudom mitől félt, a kis téeszcsé-tői, azzal nem voltak megbékélve, mert, tudod, működött itten ötvenhat előtt egy szövetkezet, úgy hívtuk, hogy kis téesz, mert kevesen voltunk, de jól megvoltunk, mint egy család.

— Jobb is volt az — szól közbe az asszony.

— Jobb — mondja az ember.

Ismét rágyújt, fújja a füstöt, s folytatja:

— Aztán arról sem beszélnek, hogy mi volt az a-i rendőrőrsön. Elvittek onnan mindent: fegyvert, rádiót, még a lepedőket is. Amikor november 4-én búgni kezdtek az országúton a szovjet harckocsik, azt mondták: mennek haza az oroszok ... Én meg azt mondtam: az anyátok keserves istenit, ti mentek a francba, oda, ahová valók vagytok. Szóltam K. Józsefnek, meg a M. Lászlónak, aztán így hárman átmentünk a szomszédos faluba. Hát az őrs csakugyan jól ki volt fosztva. Nem volt ott még egy szög sem, azt is kiszedték a falból.

Azt mondtam én a másiknak: tenni kéne itt valamit, vissza kéne hor- datni a fegyvert, mivelhogy a mi vadászpuskáinkat is odavitték. A csörgött ott egy gyerek... Odahivattam. Mondom neki: „Aztán, tudod-e, hogy kik vitték el innen a holmikat?” Azt mondja: tudom. Értelmes gyerek volt, hát rászóltam: „Menj el hozzájuk, mondd meg, hogy itten vannak a nyomozók a városból, sürgősen hordjanak vissza mindent, de mindent, mert baj lesz.” A gyerek elszaladt és ha hiszed, ha nem, nem telt bele két óra, hordtak vissza mindent.. . Minden, de minden visszajött, csak egy járőrtáska hibádzott, az nem került elő.

— Volt nekem ott egy ismerősöm, az három géppisztolyt hozott vissza. Amikor meglátott, elámult, és azt mondta: „Hát te vagy a nyomozó? Ha tudtam volna, nem hozom vissza a fegyvereket.” Én meg rászóltam: „Csak tedd le ide szépen azokat a géppisztolyokat, ide az asztalra, aztán lódulj, nehogy bajod essen.” Amikor összejött szépen minden, odaszóltam a társaimnak: itt vannak a géppisztolyok. Ezeket mégegyszer ki nem adjuk a kezünkből.

— így volt, de erről most nem beszélünk. Igaz? De arról beszélünk, hogy a volt elnök így, a volt elnök úgy .. . Most minden piszkot, szennyet rá lehet szórni az öregre! Azt lehet! Sokmindent lehet most, sokminden meg van engedve. Azt is mondják ugye, hogy loptam, csaltam, sikkasztottam! Hát nem loptam! .. . Nem csaltam! . . . Nem sikkasztottam! ... Az én kezemhez egy fillér sem tapad. Az majd bebizonyosodik. De mi lesz a rágalmazókkal?!

— Amikor leváltottak, azt kérdezték tőlem: itt akarok-e maradni, a termelőszövetkezetben akarok-e dolgozni, meghogy hun? Azt válaszoltam: hát hol az isten fészkes fenéjében maradnék? Csakis itten! . . . Akkor beosztottak a kovácsműhelybe, de csak egy hétig. Aztán körmöstraktorra ültettek, engem, a 61 éves embert. . . Dolgoztam én, egész évben szántottam, 444 munkaegységet szereztem, dolgoztam én azelőtt is, nem félek a munkától, csakhát.. . Észrevettem, hogy ki akarnak velem babrálni. Gondoltam: abból nem esztek! Nem vagyok én labda, hogy ide-oda rugdaljatok. Azt mondtam nekik: en102