Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben
engem akar tanítani. Idenézz! — rántja ki alólam a széket, fölcsapja a fedelét, folyóiratokat szed ki belőle. — Látod . . .? Énnekem most is küldik a szakfolyóiratokat, én nyolc hónapig voltam az akadémián . . . Visszaültet, s folytatja: — Azt mondják ezek a ficsurak, hogy én elpörjésítettem a földet! De arról nem beszélnek, hogy az a föld a tavasszal víz alá került, hogy nem lehetett rámenni, nem lehetett megdolgozni. Én magam, két kezemmel ástam, eresztettem le a vizet, hogy a föld száradni tudjon, ezek meg azt mondják, hogy elpörjésítettem. Értenek is ezek hozzá! . . . — Tudod milyen földbe tették ezek a magot? Hát én megmondom . . . Nagyhangon kijelentették a tavasszal, mikor engem leváltottak, hogy a gabonát három szántásba vetik, aztán tudod mikorra fejezték be a szántást? November végére! Aztán tudod, hová vetették? Egyik részét olyan földbe, amelyik ötven éve nem volt trágyázva, a másikat cukorrépa után, kizsigerelt földbe, a harmadik rész is sovány talajba került.. . Azért mondom én, nem lesz ezeknek kenyerük annyi se, amennyi a fejadagra kell, annyi se . . . Cigarettát vesz elő, rágyújt: — Tudod-e, miféle emberek ezek, miféle káderek? Azt is megmondom én, megmondtam a járáson is, neked is megmondom! Ellenforradalmárok, egytől egyig. A mostani elnök négy hónapig ült ötvenhat után. Fuvarozta a disszidenseket a töltésen, a téesz fogatával. Amikor a processiót szervezték a faluban és idejöttek a lakásom elé hőbölögni, ő is ott volt az élen. Mondtam az asszonynak: aki megfogja a kilincset, az a halál fia. A puskát magamhoz vettem, a töltényeket meg ide tettem a konyhaasztalra. Csak jöjjetek! — Itt van ez a Gy. István .. . Most állattenyésztési brigádvezető. Ötvenhatban meg a forradalmi tanács elnöke volt. Az a hőböli T. László, az is brigádvezető most, akkor meg segített ledönteni a szobrot, a kultúrteremből az utcára szórták a képeket. . . Nekiálltak: ki akarták vágni a zászlóból nép- köztársaságunk címerét, de az akkori iskolaigazgató kikapta a kezükből, mi meg hazahoztuk, az asszony eltette, jó lesz az még egyszer . . . A felesége, aki eddig egy szót sem szólt, ellép a tűzhelytől, bemegy a szobába, majd kis idő múlva kihozza a zászlót. Az ölembe teszi. — Ez volt a kultúrotthonban? — Ez hát. De most itt van, és itt is marad. Itt jobb helye van! . . . A zászló közepén a címer félig körül van nyírva. Az ollót forgató kéz nem tudta befejezni a műveletet. Az asszony mellettem áll. Hallgat. A zászlót nézi a kezemben. D. István is hallgat, csak a szeme fénylik. A csend kínossá kezd válni. Keresem a kérdést, amivel a beszélgetés fonalát összeköthetem. Ekkor megszólal az asszony: — Elképzelheti, hogy mit álltunk ki. Minden éjjel idejöttek az ablak alá és bekiabáltak: „Itthol van-e a Pista?! Itthol van-e az elnök?! Mert be- szélnivalónk van vele!” Én megismertem a hangokat, pontosan tudtam, melyikük kiált be. Az uramat akarták, mindenáron azt akarták, hogy menjen ki hozzájuk . . . Nappal nem merték bántani, csak fenyegették. Éjjel, éjjel akarták bántani.. . Az ember veszi át a szót: — Itt van ez a Gy. Pista, akiről már beszéltem . . . Megyek kocsival a magtár felé, hátul a zsákokon ültem, amikor az iskolából kilép. Hogy mit ke101
