Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Horváth Ottó: Falu hullámverésben
korábbi párttitkárnak azt mondta: ..Lépj csak le, erre a kocsira akkor kerülsz föl, ha a temetőbe visznek.” S a párttitkár szótlanul engedelmeskedett. Mekkora árat kell fizetni becsületből, emberi méltóságból egy negyvenkilós malacért! D. István ül és hallgat. Én a többieket figyelem. Magukra erőltetett póz ez a közömbösség? A szó nem szakad meg, a beszélgetés folyik tovább. Hogy közöttük ül a volt nagyhatalmú elnök? — láthatóan nem zavarja őket. Az egész ügyet már elintézték önmagukban. Ügyis, hogy D. Istvánnak helyet engednek maguk között. De ebben a csöndes természetességben van valami más is, kérdés: „Mit teszel D. István, hogy ne hallgatag szemlélődő, hanem természetes beszélgető társ légy közöttünk?” Míg emlékezek, gyorsan múlik az idő. Motorberregés hallatszik, beérkezik a „négyórai”. Ez már üzemi járat: a „félhármasokat” hozza a vasútállomásról. D. Istvánt keresem. Hamarosan fölfedezem. Bekecs, erős csizma, barna kucsma van rajta. Elől, a kucsma alól, csapzottan homlokába hull ősz haja. Kezet rázunk, s megindulunk a portája felé, vissza az úton, amerről az autóbusz érkezett. D. István lassan lépked, vállai előreesnek, feje a földnek biccent. Mondom neki: be akarom tartani ígéretemet, beszélgetni szeretnék vele, ha nem leszek a terhére. Beleegyezően int. Az úton nádaratók jönnek, vállukon rövidpengéjű kasza. Köszönnek: — Jónapot, Pista bácsi! Az öreg fogadja a köszönést, talán egy kicsit kelletlenül, mint az olyan ember, aki mindenkire neheztel, a világra is. D. István háza a falu legszélén áll. Oszlopos, fehértornácos homlokzata a töltésre tekint. Az udvaron baromfiak, a tornác felső sarkában üres fecskefészek, egy jókora zsomporban pedig kávészínű magyar vizsla. A kutya, a gazda lépéseire kiugrik a kosárból, s a kertajtóhoz szalad. Csutak farkát nagy igyekezettel csóválja. Bent a házban az asszony fogad bennünket. A konyhába tessékel, kötényével letörli a széket, arra ültet. Hamutálcát tesz az asztalra, aztán visszalép a tűzhelyhez, mint aki a maga részéről mindent elrendezett a nyugodt beszélgetéshez. Láthatóan nem is figyel ránk, valami fortyog egy nagy lábosban, azt kevergeti. A beszélgetés valóban őszintén indul: — Tudom, mire vagy kíváncsi — mondja —, elmondok én neked mindent, olyat is, amit el sem hiszel, meg olyat is, amit mások nem mondtak el neked, mert arról most azok nem beszélnek, azt igencsak szeretnék elfelejteni, pedig azt nem lehet elfelejteni, mégha a pártban is úgy tesznek egyesek, mintha meg se történt volna, mert most ilyen idők vannak . . . Mert azt mondom én tenéked, hogyha ezeknek a jövő évben kenyerük lesz, akkor én megeszem a kalapomat. Örülni fognak, ha meglesz a fejadagjuk. Az a taknyos, az új elnök merte nekem azt mondani, hogy tönkretettem a falut. Az a szaros, azt se tudta, hogy mi az a gazdálkodás, amikor én hét hold földön hat marhát tartottam és tizenhat-tizenhét mázsa búzát arattam. Élnek még a cséplősök, bizonyíthatják, hogy nekem milyen gabonám volt... Az a suttyó meg most 100
