Életünk, 1966 (4. évfolyam, 1-3. szám)
1966 / 1. szám - Németh László: A magyar irodalom jövője (tanulmány)
süllyedt születésszám a legijesztőbb, hanem hogy a kelet-európai népeké, ha az iparosodással esett is, nem süllyedt ennyire. Hiába biztattuk magunkat kritikus percekben: úgy látszik nem vagyunk, a szocializmus ellenére sem emelkedő nép. Mindezt nem azért írom, hogy a másként gondolkozókat vitára ingereljem. A tényt mondom, hogy Herder és Ady jóslata nem vesztette el ma sem az erejét, vagy ha igen, hát azért, mert az egyénekre hasadt társadalom közönyössé vált az efféle veszélyekre. •1« Amikor húsz évvel ezelőtt először jutottam hozzá, hogy felserdült fiataloknak, fiúknak, lányoknak a magyar irodalomról beszéljek, az irodalomtörténetet összehasonlító tudománynak tartván, az első órán a tábla bal oldalára az európai irodalom korszakait, a jobbra az egykorú magyar jelenségeket írtam fel, s ezután tettem föl a kérdést: mi is hát a magyar irodalom megkülönböztető jegye? Az előlegezett felelet, melyet egy év órái igazoltak: agonizáló irodalom. A nemlét szomszédságában támadt, annak a veszélye sarkallta, s ez a létküzdelem adja legnagyobb, sajátságos értékeit is. A középkori magyar királyság egyike volt Európa legrendezettebb hatalmainak. Lélekszáma mint Angliáé; lakossága túlnyomórészben magyar; uralkodói a hatalmas ország határán túl is tekintélyek. S a középkorban nem volt magyar irodalom. Maradtak nyelvemlékeink, volt egy-két magyar eredetű humanista, s megvolt a nyelv gazdag fényűzése, amely a XVI. századi magyar nyelvet, ahol egy-egy iskolájáról megfeledkezett író tollán nyelvrontó latinizmusoktól szabadabban beszélt tisztaságában buggyant fel, Móricz Zsigmond, sőt Kosztolányi Dezső szemében is a bőség csodált nyílt fejtésévé teszi: — de nem volt magyar irodalom. A magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. Mohács, igaz, egybeesett a reformáció s a könyvnyomtatás elterjedésével, de az első nagy írói tárgy: a halálos veszély, a török jelenléte, bűntudat s magábaszállás iskolája, Shakespeare századát nálunk végvári vitéz összegezi, barokk époszunk írója egy hadvezér, legvonzóbb jellemünk az utolsó nemzeti felkelés vezére, legjobb stilisztája a száműzetésbe követő íródeákja. S a veszélynek ez a tudata, mint a Herder-jóslat története mutatja, az irodalom ébredése békésebb korában sem múlt el, csak tárgyat, célt, ürügyet cserélt. A magyar irodalom legjellemzőbb, tanulmányozásra legvonzóbb korszakai mindig akkor alakultak ki, amikor a remény vetését elrontó jégverés után az előtapogató élni akarás szigetekbe verődik, s a reménytelen önfeláldozás lassan megint kitermeli a reményt: Csokonai, Berzsenyi, Katona, Kölcsey kora, a 49 utáni tíz esztendő, az 19 utáni idők. A magyar író, mintha ilyenkor találkozott volna népe valódi, mondhatnám kozmikus helyzetével, s abból nyert volna erőt, hogy egyre magasabb szinten folytassa küzdelmét. A fény, amelyet egy- egy más vérmérsék-övből idekerült géniusz gyújtott föl, inkább kápráztatta, mint vezette szemét. S akik nem katasztrófa után, hanem előtte, az álfényben léptek fel, mint Ady s költőtársai, egy Krúdy Gyula, de még Móricz Zsigmond is; ma látjuk, mennyire teli voltak ezzel az évszázados agóniával — ki a mélységével, ki a magasságával. A magyar irodalomnak azonban nemcsak a jellegét, rangját is ez az „agónia” adja meg. „Épp fordítva: ez teszi nemzeti irodalommá, érdektelenné a nagy világ szemében” — vethetnék ellene, amint vetették is. „Kit érdekel, bármekkora erőfeszítés is van benne, egy szívbeteg nehézlégzése?” Hogy kit ér9
