Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Morvay Gyula: Az utolsó gyors (elbeszélés)
gyök: naftalinszagú voltam, a csizma és a szíjak nyikorogtak rajtam, pedig az nem jó — mondják az igazi katonák. Akin még újak a szíjak, még minden nyikorog rajta, ha jár — az még nem volt a fronton, az a korzóra, de nem a lövészárokba való. A korzón még a kihúzottság, bőrök nyikorgása, gombok szikrázása az első, de aki már kijárta az ásott lövész-gödrök iskoláját, akit már támadtak és aki már támadott, akire már záporozott a sorozat, s aki már látott lövései nyomán felherebódázó embereket, az már nem sokat ad az új szíjakra. Aki pedig hallotta ködös hajnalon az árokban végigkúszó kígyó-szót, azt az egyetlen egyet, azt a legrettenetesebbet, hogy .,Rum!”, az már nagyon messzire előre, bent van az életben, mert a „Rum!” után jön a „szuronyt szegezz!”. És jön a szuronyroham. A falucska állomására mentem; a kukoricásban egerek rágták a csöveket, hallani lehetett az őrlet permetezését; a kórclevelek között szél kódorgott; az égen szikráztak, vadul lobogtak a csillagok. Az állomásfőnök a távíró billentyűje mellett állt, s kinézett a sötét estébe, ahol a telefon oszlopokról lezümmögő, végei ogyhatatlan zsongást hallgatta, majd csergett a telefon, felemelte a kagylót, beleszólt, hogy „jó, igen, értem, megy”, azzal lecsapta, és megint kinézett az óriás sötétségbe. „Jó, rendben van”, mondta Baksa Gergely papírjára, mikor az megmutatta, miszerint nem kell jegyet váltania és kiküldetési papírja sincs; a hadnagy valamilyen különleges erejű írást adott neki. A vonat bejött, az állomás melletti agacsfabokrok hajtásai, amelyeknek aljáról a szél már lerázott néhány fonnyadt levelet, nyugtalan sivítással kavarogtak: a mozdony szakadatlanul dohogott, szivattyúzta gyomrába a vizet, a kalauz lámpája elé tartotta az utazók jegyét, kilyukasztotta, miközben megnézte: ki is az, aki utazik? Száz kilométer távolról sok embert ismert, ezer közül is megismerte volna, hogy idegen. Ködmönös asszonyok beszélgettek, hogy lesz-e vásár, vagy elmarad. —■ „Elmarad, biztosan elmarad, hiszen minek lenne vásár? Hát ki vezesse el a borjút, mikor az emberek nincsenek otthon? Talán az asszonyok, hogy tízen vezetnének egy kisborjút?” —• „Ä nem; nem lesz vásár, én is azt mondom. Nálunk is olyan a falu, mintha kisöpörték volna, de mindenki ment, mert itt a nagy veszedelem, menni kell, meg kell védeni mindent.” „Hát meg, csak én már nem mehetek. Nekem már kiadták a papirost, hogy nem kellek” ■— mondta egy öreg parasztember. „Igaz, hogy már az ugráló borjút se tudnám elvezetni a vásárra. Hiába, no — hát ha egyszer kiszáll az emberből az erő” — „Kiszállunk”, mondták az asszonyok, és elköszöntek az öreg parasztembertől, egyikük mondta a másik helyett a szavakat: „Az én istenem legyen magával”. „Magik- kal is”, felelte az öreg. A város alá kanyarult a vonat, Baksa Gergely megvárta a gyorsvonatot, amely este 8 óra 38-kor érkezett. A fűtő leugrott, olajos ronggyal megtörülgette az olajos alkatrészeket: mintha fájós testrészeket dörzsölgetett volna; a mozdonyvezető körülnézett az üres peronon, amelyen egy fehér abrosszal letakart asztalnál ápolónők tereferéltek; két tiszt patkós csizmája kopogott a sárga kőlapokon. Máskülönben sehol senki nem volt. Az állomásfőnök az irodában csavargatta a készülékeket, telefonált, papírokra hajolt, aláírt, fejét vakargatta a ceruzával, majd feltette sapkáját, hogy kimegy az utolsó gyorshoz, de a telefon- csergés visszahívta. „Micsodaaa? Mozdonyt? Hát honnan vegyek mozdonyt? Fenéből vennék? Nem, nem tudok mozdonyt adni; átszólhatok a fűtőháznak, de .7
