Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Morvay Gyula: Az utolsó gyors (elbeszélés)
tegnap se adtak egyet se. Egyet se. Igen kérem: minden mozdony fut. Mozgósításunk van kérem, ebben a pillanatban minden hadi. Hogy úgy mondjam — háborús. Kérem, kérem... az igaz, még nincs háború, de hát a mozgósítás után mi más jöhet, mint égzengés, földindulás?” Bal hóna alá csapta a „palacsinta- sütőt”, jobbjába vette a zseblámpát, melynek zöld üvegje volt, kiment a gyorshoz. A mozdonyvezető még mindig kirepedt cigarettájával babrált: nyálazta, ra- gasztgatta. „Ez a vacak... ezt se szívhatja el az ember rendesen... Jó estét, főnök ... megyünk? Minden rendben?” — „Minden. Vigyázzon az úton. Ez az utolsó gyors. Maga vezeti. Ki ne szaladjon vele az országból...” — „Majd bolond leszek. Ügy vezetek, mint máskor és kész.” — „Mehet!” A mozdony óriási teste zihált, olajat izzadt, minden tagja remegett, a fáradt kerekek szikrát hánytak, mert neki kellett vágniuk az éjszakának és az ismeretlennek. A szikrák messzire spricceltek, a fűtő megtörülte kezét az olajos rongy- gyal, ezáltal kezefejei is olajosak lettek, felkapaszkodott a vaslétrán, becsapta maga után az ajtót, vetett a tűzre, szenet kapart, azzal megtörölte izzadó homlokát a kormos zsebkendővel; egész arca négerfekete lett. „Senki se jön utánam?” — kérdezte a mozdonyvezető, miközben kezét a szabályzón tartotta. „Még egy személyt engedünk, az is az utolsó lesz. No, menjünk!” Baksa Gergely fellépett a vonatra; az egyik üres fülkébe ült. Sehol senki. A lámpa bágyadt fénnyel égett. A kocsi másik részében a félhomályban két ember beszélgetett; az egyik már régóta elkezdhette, most csak folytatta, hogy „mi lesz a háború után a kis mozimmal, mi? Uram, nekem ember kell, mozinéző, jegyet vevő ember, nem pedig háború, ahonnan nem sok ember jön visz- sza...” — „Azért csak vissza is jönnek” — mondta a másik, miközben szivarjáról lecsapta a vastag hamudarabot, amely tompán koppant a padlón. Darab ideig hallgattak, mikor valaki még felszállt a még álló vonatra: sötétkék kosztümös nő, kis kalapkával, arcára eresztett pettyes sötétkék fátyolkával, hogy ne lássa a világot, az embereket és a sok csúnyaságot, csak a szépet. Hegyes, pici cipője piskóta-lábat takart, harisnyáján hullámzott a fény játéka, és lyukacsosra áttört kesztyűje szerelmesen simult kezére. Enyhe, tétován szétáradó ibolyaillat szállt a nőről; az illat nehezen akart elszakadni és a tavasz édes üdeségével behinteni ezt a fülkét, ahová belépett. A vonat érkezése előtt ezt a nőt látta Baksa Gergely a peronon. Sötétarcú férfi állt a nő mellett, s amint bezuhogott a gyors mozdonya, a férfi két kezébe fogta a nő arcát, fejét, s megcsókolta a száját; a másik percben már ott sem volt a férfi. Baksa Gergely sem volt ott, kicsit távolabbról nézte a párt, és — hirtelen elkomorult: nem volt kire gondolnia; nem volt egy lány sem a faluban, akire rágondolt volna. Egymagában állt a világon. Ha közelebb áll, hallhatta volna a férfit: „Édesem, csak menjen, aztán kint az első állomáson megint találkozunk. Én maga után megyek, a személlyel. Ezt a szép haját pedig óvja; hadd simogatom, hadd csókolom meg a haját is... Köszönöm” — mondta a nőnek. Megmozdult a vonat; a nő leült, Baksa Gergely kicsit odébb húzódott, pedig a nő szemben ült le vele. Maga mellé tette táskáját, levette kalapját, lehúzta kesztyűjét, kétszer alulról nagyon gyöngéden felnyomkodta haját, s kinézett a peronra, de a sötétképű férfi már sehol sem volt. Nem repdesett a szeme, inkább szomorúan tapadt a peronra, inkább bánatosan szakadozott el nézése a kedvesétől. 48
