Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Morvay Gyula: Az utolsó gyors (elbeszélés)
M O R V A Y GYULA; AZ UTOLSÓ GYORS Minden és mindenki összekeveredett. A pocakos kereskedő kicsoszogott az utcára, körülnézett, annyit mondott a szembejövő embereknek, hogy „pardon egy percre”, azzal lerántotta a redőnyt. A lehúzó nyele messzire kanatólkodott, hogy a járókelők leléptek a járdáról. Senki se csodálkozott, hogy szaladnak az emberek. Hová szaladnak? Háborúba. Miért szaladnak? Mozgósítás van — mindenkinek mennie kell. A „Vasmacskához” címzett kiskocsmában ült a városi hivatalsegéd — no, egyedül ez az emberfia volt nyugodt; nem szaladt, hiszen asztalnál ült; nem csodálkozott, hiszen majdnem miatta van, hogy minden és mindenki összekeveredett. Előtte a pohár sör, kezében a csontnyelű bicska, azzal bökdösi a töpörtyűt, amelyet előbb néha-néha kétfelé roppant. Az a helyes, kövérkés, begyes és édes kis Rigóné hentesné adóhivatali nyomtatványba csomagolta a húsos, nagydarab töpörtyűt, az öreg kocsmáros — Ott Antal — már a második pohárral teszi elé a sört, de egyik keze már oldozza a fehér vászonkötény korcát, és szeme nyugtalanul ugrál homloka alatt. „Komám ... khr ... khr ... azt mondom, idd ki, aztán eredj; becsukok, mert nem tudom, mi ez. Nézz ki: mindenki szalad. A bemondó előtt megálltak az emberek, egy percig hallgatják, aztán tovább szaladnak. A hentesek, meg a boltosok lerángatják a redőnyöket. Fene tudja, mi történt. Talán mégis kitört a háború?” — ,,Még nem, de ki fog” — mondta a városi hivatalsegéd, azzal nyugodtan bökögette-ette a töpöri.yűt. — „Tudom, mi van. Az éjjel én ragasztattam ki a plagátokat, hát én tudtam elsőnek, hogy mozgósítás van. És már megyek is. Húzd le a redőnyt. Itt a háború.” Délutánra előállt a szerelvény: négy mozdony húzott negyven személy- kocsit: vitte az embereket a háborúba. Abban a kavargásban egyedül voltam csak a félreeső laktanyaudvaron találkoztunk hatan, mármint én, Baksa Gergely, Móré László bajtársam, Somodi András, Török Tamás, Kisandrás Mihály és Kábái Gáspár. így voltunk hatan. Őszi este volt, valaki lécet szúrt a kiásott földbe, madzaggal fáklyát kötözött hozzá: ez volt a világítás. A laktanyát nemrégen építették, tégla, habarcsos láda, vakolókanalak szanaszét hevertek. Vízért valahová az istállók mögé kellett menni, ahol a lovakat itatták nemrégen, a konyha a kerítés mellett volt. Oda húzatták félre, a gyomok közé, most is ott állt: ételosztáskor azonban a sok katonabakancs legyúrta az ember-magas szamárkórót. Minden ablak világos volt; az irodákban reggelig egyetlen egy lámpa sem aludt el; a raktárak ablakait már kékre festették, aztán az irodák fényes ablakaira is iskolai kék bekötőpapirost akasztottak. A repülők miatt. Kenetlen bagariacsizmában, gödrökben, sárban caplatott felém egy tiszt: volt hadnagyom májustól, hiszen májusban rukkoltam be életemben először, most meg szeptember utolsó napjai voltak, amikor az ég elfeketült, a csillagok meg kifehéredtek, úgy csillogtak, mint bársonyon a gyémánt. Azt se tudtuk, hol, merre van a falu; láttuk, hogy cseppecske ablakok világitnak, de azokra is 45
