Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Morvay Gyula: Az utolsó gyors (elbeszélés)

rózsaszínre fakult piros menyecske-szoknyát hajítottak. A kerítés lécein éles, sukhálódó szél fütyült; szeptember vége itt a hegyek között már nehezebb idő: hűvös, néha megmarja az ember bőrét.

A hadnagynak tisztelegtem; rámnézett, megállt. „Baksa?” „Az. Baksa”

— mondom neki. „Hatan voltatok egy faluból: a Móré, Somodi, Terek.” —• „Török, hadnagy úr.” — „Török, Kiss András.” — „Kisandrás Mihály, hadnagy úr.” —• „Kisandrás és Kaba Gáspár.” — „Kábái Gáspár, hadnagy úr.” — „No jó. Gyere velem. Hol az öt a faludból?” — „Szanaszét; már beosztották őket. Mennek a frontra. Én is várom a beosztást.”

Bementem utána az irodába, ahol tisztek ültek a rádiók körül; mindegyik feltámasztott fejjel hallgatott, egyiknek se tisztelegtem — mással voltam elfoglalva, meg oda se néztek: a rádiószekrényekben volt minden: élet és halál. A hadnagy papírokat írt, megkérdezte nevemet, cédulámról mindent felírt, jól meghagyta, el ne veszítsem ezeket a papírokat, melyeket egyenkint adott át: egyet lepecsételt, aláírt — átadta. A másikat aláírta, lepecsételte — nekem adta.

— „Gyere velem, Baksa” — mondta, és kimentünk az udvarra.

Az egyik remegőfényű lámpa alatt álltunk, a szél meglóbálta — mintha falum kovácsának patkolőhelyét láttam volna, hol a szél gyakran lóbálta a kis kovácsolt lámpát, miközben a bőrkötényes kovács „ne te, beste!” nógatással felveri a patkót. — „Májusban vonultál be; még kezdő vagy, de azért munkát, szolgálatot adok neked. Olyan helyre teszlek, ahol talán megmaradsz; front, de mégse front. Olyan ■— frontszolgálat. Itt vannak a papirosok. Kimész oda a kis falusi állomásra. Elmész T. városba — nincs messze —, ott megvárod az esti gyorsot. Nyolckor ér be, de lehet, hogy késni fog: mindenhol háborús sötétítés van. Fegyverrel felszállsz, beülsz a kocsiba, és utazol. Egészen a végállomásig. Ott leszállsz, jelentkezel az állomásparancsnoknál, jelented, hogy én küldtelek ellenőrizni. Az utolsó gyorsvonatot, aztán pedig a határállomást fogod őrizni. Öt bajtársadat már beosztották — nehéz lesz velük találkoznod. Ez lesz a dolgod. A vonaton minden civil utast igazoltatsz: ilyen és ilyen igazolványuknak kell lenni: a) ez és ez, b) ilyennek és ilyennek és c) ezt kéred tőlük. Szolgálat, el nem alhatsz. Szolgálat, tehát ellátod. Mozgósítás van, láncszem vagy, Baksa. A határállomáson pedig — vigyázz! Előtted tíz lépésre ellenség áll, tehát vigyázol és védsz. No, eredj, minden jót, Baksa Gergely!”

A kis ablakpárkányra fordította az őrmester a nagy könyvet, aláírtam, hogy átvettem a felszerelést: a naftalinszagú zubbonyt, nadrágot, a nyikorgó és engedetlen torkú és kenetlen bagariacsizmát, meg a lábszárvédőt, a halálcédulát, sapkát. Puskát, tölténytáskát, szuronyt és töltényeket. A föld alá épített raktárban beöltöztem; egyedül matattam a gyengefényű lámpa alatt.

A sarokban két bajszos katona ült és cigarettáztak; egyikük komótosan pö- cögtette le a hamut, a másik jobb keze kisujjával tcmködte le pipájában a törcsös dohány hamujának pernyéjét, miközben valamiről beszélgettek. A pipás parasztember lehetett: keveset beszélt, néha bólogatott, ilyenkor kisujját pipájában felejtette, majd mikor az izgó megsütötte, hirtelenebbtil kikapta.

Az ügyeletes tiszt szolgálati zsinórjának két fém-fityegője ércesen csengett: bejött a raktárba, a sarokban pusmogó két katonától megkérdezte, hová vannak beosztva. Egyikük valamit mondott. „Hát akkor miért nem mennek oda?”

— A két névtelen, megvilágítatlan, örömtelen katona kilépdelt a raktárból.

Ezután hozzám jött, papírjaimat kérte, megnézte, s azonnal visszaadta „Vigyázzon. Komoly szolgálata lesz. A határra megy. Papírjára mindenki mindenhol utat nyit. Minden jót!” — Ügy éreztem, hogy talán már élő halott va46