Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Bakács Tibor: Párizsi levél
munkát tologató, mondvacsinált, improduktív munkakört betöltő honfitársammal, ha munkaadója történetesen nem a béketűrő szocialista állam lenne, hanem mondjuk itt nyugaton egy tőkés? Túl a kedvezőtlen egyéni kilátásokon, van a dolognak egy közösségi, egész társadalmunkat érintő oldala is, mely az alábbi kérdésbe foglalható: mi lesz a mi gazdasági versenyünkkel a kapitalista világgal, ha nem tanulunk meg legalább olyan keményen és szakszerűen racionális szervezettséggel dolgozni, messzemenően szem előtt tartva a produktivitás és rentabilitás szempontjait, mint teszik azt nyugaton? A másik ilyen „hétköznapi, szürke apróság”, melyen ma este eltűnődtem a Szajna partján, az emberi kapcsolatokra vonatkozik. Szinte már közhelyként hat annak a sok udvariatlanságnak emlegetése, melynek az ember a pesti villamoson vagy autóbuszon szem- és fültanúja lehet. Tisztelet a kivételnek, kereskedelmi dolgozóink egy részének udvariatlansága is legendás hírű, cikkeznek róla eleget, s az rendszerint a vendég köszönésénél kezdődik, amit nem fogadnak el. A mi szocialista társadalmunk írta zászlajára, hogy legfőbb érték az ember, s hány tisztviselő hágja át ezt az erkölcsi, sőt politikai szabályt, amikor titkámőjével letagadhatja magát, „házon kívül” van, éppen azok számára, akiknek ügyeit intézni, mégpedig jól elintézni, kötelessége lenne! És hányán vannak a tessék-lássék intézkedők! Még a jól végzett munkánál sem mindegy, hogy azt hogy végezzük, morcos ábrázattal, durván, kelletlenül, árasztva magunk körül az ideges, rossz hangulatot, a bizalmatlanság légkörét, vagy belső emberi tartással, szívvel-lélekkel, arra törekedve, hogy embertársaink életérzése is boldog legyen. Kemény munka és emberséges, kulturált magatartás! Ma éjjel nekem ezt világítják Párizs fényei. HORVATH JÁNOS: PONTE VECCHIO 44
