Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Farkas Imre: Csendes kiáltás (elbeszélés)
levelek, ha rácsavarodtak a csuklóra, vágtak, mint a citerahúr. Délutánra bezárultak a repedések, ragadós lett a föld. Az ásónyél csúszott, a villa kifordult a kézből. A beszéd sem esik jól ilyen időben. Egész nap csak az eső csepergése és a lefejezett répák nyers reccsenése hallatszott. Este, amikor a dűlőút akácfáit eltakarták a leszálló fellegek, elnehezedve indultunk a majorba. A bikaistállóban üres volt egy állás. Szalmát hordtunk be vastagon, vackot készítettünk éjszakára. A bika mogorván járkált a jászol előtt. Emelgette vastag lábait, ránk meresztette a szemét, fújt egyet-egyet és rövideket mordult. Vacsoráztunk. Ritkán esett szó, ha mégis, igencsak a bikáról: — Goromba állatnak látszik. — Elefánt se lehetne nagyobb. — Mi lesz itt, ha elszabadul az éjjel — meg ilyenek. A bika nekinyomakodott a jászolnak, és a szarvával feszegetni kezdte. Közben nézett. Ügy láttam, egyre csak engem néz. — Na, nyugodalmas jó éjszakánk az nem lesz — mondta Kardos. Rámnézett ő is, majd lecsavarta a lámpát. Otthon akkor csavarják le így a lámpát, ha beteg van a háznál. Ilyenkor figyelni kell a sóhajtást, a nyögést, rakni a borogatást és várni az éjfélt, mert akkor fordul az élet, és a nyögésből vagy álom lesz vagy hörgés. De ha istállóban csavarják le a lámpát, és a tetőn dobol az eső, akkor gondolkozni kell. De hiába akar gondolkozni az ember, mert amikor a mennyezet leereszkedik, a falak behajolnak, amikor megvastagodnak a láncok és az oszlopok, amikor a nagy gerenda elválik a mennyezettől és minden, ami lent van, egy kicsit megemelkedik, akkor csak félni lehet. Az öreg Pongrácz feküdt mellettem, odahajoltam. — Szilver bátyám! Félek! — Filiczár? . . . — Félek, hogy nem tudom tűrni. . . — Muszáj! Az öreg megáll a beszédben. Látszik a tartásán, elrévedt tekintetén, hogy megverőit várja abban a régi istállóban: a vizes kabátokból felcsap a gőz, nehéz istállószag száll rá, már nem akar gondolkozni, fekszik hanyatt, nyitott szemmel, vergődő félálomban, s amikor a nyikorgástól, lánccsörgéstől, a nehéz vasalt lábak dübörgésétől meglódulnak a falak, fel ordít: „Ez meg a bika!” — S attól, ami ezután jött, valóban elszabadult a bika. Az összegabalyodott •oszlopokra, falakra, szénatartó rácsra kapaszkodó emberek ordítása villát szúrt hasába, és a beleit felfújta a rémület. Kitépte a lánctartó karikát a jászolból, elsodorta a korlátot, és űzte bőgve, bömbölve, ki a sáros éjszakába, messze a fasoron túl azt a két fekete, ijedten nyerítő csődört, amin Filiczár legényei ültek. A két legény felborul. Hemperegnek. Verik a földet. Elvizesedett hangon úgy bugyog ki belőlük a nevetés, hogy az már sírás is lehetne. Aztán mennek, egyre gyorsabban a megkönnyebbítő nevetéstől, hogy betereljék az istálló előtt bóklászó teheneket. — Nevessetek csak gyermekeim! •— néz utánuk az öreg. Ök is nevettek ezen. Ott, akkor az istállóban, és később, sok éven át, a földeken. Hangosan, hosszan nevettek. Néha nyaranta többször is. Leginkább estefelé, amikor fahegybe ért a nap, megpirosodott és hűlni kezdett a levegő •— olyankor. Mert hajnali sötétben, amikor még az álom és a tegnapi fáradtság bukdácsolt a vérben, nem esett jól a nevetés. Olyankor csak a kaszák ziháltak. Amikor meg rájuk szakadt a tüzes nappal, másra kellett a lélegzet. Alkonyattájt lehetett 39
