Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Farkas Imre: Csendes kiáltás (elbeszélés)
csak így gondolkozni: — Na!... Ez is levan. Ezt is kibírtuk. — Ettől jókedvük lett, és ilyenkor, ha valaki elkiáltotta a „bikát”, nevettek. Az este mindenkinek ígért valamit: mosdóvizet, meleg vacsorát, talpon álló búzatáblát, könnyű kaszálást másnapra, sok részt őszre. Nem adta meg, de már az is szép volt, hogy ígérte. — Ti már délben nevethettek — motyogja az öreg, s múló szomorúsággal gondolja, talán jobb lett volna később szüléimé. Áll öreg, hetvenhároméves lábain, megfogja hetvenhároméves kezével a villát, beleölt a halomba, emel, meglódítja. Újra ölt, azt is a helyére teszi. Körüljár, igazgat, felmászik a létrán, és amikor elindul lefelé, mintha estike illata lepné meg, könnyű lesz a szíve. Mosolyog. Mégsem élt hiába! Egyszer, úgy az élete derekán akkorát kiáltott, hogy az még ma is, az idő végén is hallatszik. Amikor az istálló mögé lecsúszik a nap, pirosodik és hűlni kezd a levegő, leszáll a kazal tetejéről. Elviszi a villáját az istállóba, a szatyrot a kormányra akasztja, elindul. Az utcában, az új betonjárdán kedvesen zümmög a kerék. A dombon leszáll. A nyugvó nap sugarai az eget tapogatják. Elballag az utcaajtóig, s átsegíti a kerékpárt a küszöbön. — Megjöttünk — mondja. Elmegy hátra, kiereszti a tyúkokat a zöldbe. Nézi, mint futnak bogarat vadászni, füvet csipegetni. — Siessetek! — mondja. — Ha besötétedik, vége az örömnek. — Aztán paréjt szed, hónaljnyit, beviszi a tehénnek. Nézi, amint szuszogva eszik. Megvakarja és kiül az udvarra. Ilyenkor szokta érezni magát. Felgyűrt ingujjú kezét nyújtózó mozdulattal belefúrja a levegőbe. Hallgatja, amint a válla öregesen nyikorog. Letisztogatja a csizmát, lefekvés előtt még be is kell zsíroznia. Béka totyog át az udvaron. Az öregember szavakat lök a csöndbe: — Béka .. . mászik — mondja. Utánahallgat és mosolyog. Érzi, hogy bölcset, igazat szólt, mert nem maradt benne semmi kimondatlan. Sokáig nem történik semmi, de tudja, történni fog. Vár. S mert vár, megjön a hosszúcsőrű, bóbitás madár, és fehér szövőlepkéket szedeget a falrepedésekből. Nem fél. Talán még hiányozna is neki az öregember, ha nem ülne ott a kút mellett. Jó ideig elva- dászgat, aztán felrepül láng képében, mint a Szentlélek. Az öregember utánanéz: — Madár ... repül — mondja, és érzi, hogy most meg valami nagyon szépet mondhatott, mert jólesett mondania. Halkan mozog fölötte a fa: fiatal hajtás végén kövér falevél remeg. Hogy lehet az, hogy ő sohasem horgászott — jut eszébe váratlanul. Talán, ha nagyon akarta volna? Dehát... sosem akart ő olyan nagyon horgászni. Eszébe sem jutott. Pedig nem lehet rossz. Este, hajnalban csak kiül az ember a vízpartra és fogja a halat. Jó kis kövér halakat. Majd arra gondol, nyulai, galambjai is lehetnének. Mindnek jó zsenge húsa van. De a házinyúlról, galambról lemond, mielőtt beleszerelmesedne. A nyulat sok baj érheti: betegség, kutya, görény. S létrán mászkálni a galamb után? .. . Nem való az már az ő fejének. De a horgászatot még igazán megpróbálhatná .. . Üldögél kicsikét, majd feláll. Nehezen egyenesedő derékkal elindul. Megitatja a tehenet, beereszti a tyúkokat, bezárja az ajtót, elengedi a kutyát. Mielőtt bemenne az udvarról, elnéz arra, amerre a nap lement, A ríkatóan szép este nyugodt másnapot ígér. A gallyon nagyokat rándul a levél. — Csak el ne felejtsük valahogy!... — gondolja, és megy befelé. Csak el ne felejtsük valahogy! 40