Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Farkas Imre: Csendes kiáltás (elbeszélés)
segít. Oda lesz esze, kedve és félni kezd: — Istenem, ugyan mit hoz rám ez a nagy szomorúság?! — Forgolódik, hümmög, végül, mint ki szélámyékot pusztán hasztalan keres, vállalja a szomorúságát. Az újra térülő kocsi után jut eszébe, hogy hatvan évvel ezelőtt is így lendült kezében a villa, így fénylett karján, akkor még, a szőrnek eredő pehely egy kazal tetején, ámde: a két taposás között elfogyott az élet. Amíg pihen, a csizmáját nézi, csizmaszárba gyűrt kopott nadrágját, majd a kezén folyik szét a tekintete. De sokszor megnézte életében a két kezét, s nem emlékszik, milyennek láthatta régen. Kéznek — bizonyosan. Olyannak, ami van, mint a levegő vagy az árnyék, s nem kell sokat törődni vele. Az ember sosem arra néz, amije van, arra inkább, amije hiányzik. A kezét is — ráncos, eres, töredezett körmű sötét kezét — akkor veszi észre, amikor elhasználódott. — Hol vannak az én jó kezeim, azok a jó, könnyű lábak? És hallja ismét a különös reggeli surrogást: a felszedett járda helyén mintha hártyás jeget törne a kerék. Negyvenöt tavaszán ő ajánlotta az utcabelieknek, hogy bontsák szét az uradalmi jegespincét és járda legyen belőle. Harminc kocsi homok is kellett hozzá. Két szál zsinórt feszítettek az utcán végig, kiásták a földet, homokot terítettek a helyébe, hogy a tégla jól beágyazódjon, s járda lett. Árkot is ástak melléje. Egyenes volt, ferde az oldala, sima a feneke. Száraz lábbal járhattak boltba, malomba, akárhová. De akkor már nem volt megállás. Kérvényt írtak, gödröket ástak, akácfákat döntöttek és bevezették a villanyt. Nyugtalanul aludt. Az éjjel közepén felébredt, s látta, világosság szűrődik be az utcáról. Nézte a derengésben az asztalt, a székeket, a képeket, a falon, s már ugrott is rémülten: tűz van! Rángatta magára a nadrágot, bújt a csizmába kábán, részegen az álomtól, ijedtségtől, amikor hajladozás közben meglátta az ablakon bevilágító utcai lámpát. A szomszéd ház eleje fehéren világitott, az akácok csipkés árnyéka lassan mozgott a falon. — Hát persze... a villany! — Utána nem tudott elaludni. Kilopakodott a házból, és egyes-egyedül sétálni indult. Kedvtelésből. Először életében. Ment a járda közepén, elengedte jól a lábait. Ki az utca végéig, vissza. Kopogott a járdán, látta az árkot, a fákat, a házakat: égett a villany. Négy lámpából dőlt a fény a kocsiút porára, a kerítésekre, a háztetőkre. Az úttól távoli szalmakazlak delelő ökrökként mozgolódtak a szép világosságban. Közben dél lesz. A földeken elcsendesül a mozgás. A gépek kiállnak a dűlőre, a lovakat behajtják az istállóba. Füst ered fürgén az ég felé. Az öregember lemászik a létrán, beszúrja villáját a kazal oldalába, lerugdossa lábáról a ráragadt kölöncöket, kezet mos a kifolyó kútnál, leül a vadkörtefa alá. Öreg bádogbögrét kotor elő a szatyorból, kitörli a kenyérruha sarkával, teleaprítja kenyérrel, tejet önt rá. Megvárja, amíg megpuhul, falatozni kezd. Elmélyülten majszolja az ázott kenyeret. Amikor kiürül a bögre, főtt tojást vesz elő. Ügyetlenül meghámozza, sót pörget rá, és kenyér nélkül megeszegeti. A keményre főtt tojás sárgája nehezen csúszik, utánaönti a maradék tejet. A vadkörtefa gyér koronáján áttűz a nap, nincs igazi nyugtató árnyék alatta. A törzse cserepes, ágai meredezők, hirtelen elvékonyodó gallyain tövisek állnak. A földön, a rövidszálú, kékselyem sziki fű között néhány sárga levél szomorkodik a júniusi déliben. — Ej, te szegény — szól a fához az öregember —, ne bánd ám, hogy ilyen satnyára maradtál. Hiszen más meg se élne itt. — Elnéz végig a szárazéren, a sziksaláta ritkás szálai között fehér foltok meredeznek. Nekidől a fának. Töri hátát a durva kéreg, legyek dongják, föl sem veszi. iR
