Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 1. szám - Farkas Imre: Csendes kiáltás (elbeszélés)

Az iroda felől botos öregember, az éjjeliőr jön kutyával. Tempósan lépeget, állát leszegi, időnként perdít a boton. A kutya sántítva követi. A közeledő léptei, amint meglátja a kazlat, lappangóvá válnak. Szemére löki a kalapját, hajladozik: figyel. A jó trágyaszarvasnak — így nevezik erre — olyan egyenes az oldala, mint a vertfal. S majdnem olyan tömör is. Megkerüli a kazlat, döf- ködi botjával, a sarkait megrugdalja: a kazal négyszöge állja a próbát. A jövevény felmegy a létrán, s néhányat rugózik a tetőn. A kazal ring. Próbálja máshol is, nem süpped a lába. Elégedetlen.

A trágyarakó öregember fölteszi kalapját, zordan föláll.

— Hallod-e! Mássz le onnan!

Kardos megzavarodva néz a hang irányába. Kihull belőle a visszaálmodott gőg, ernyedten mászik le a létrán. Indulna, majd dacosan megáll.

— A kutyám lábát elütötted. — Rámutat a bicegő állatra. — Mit ártott neked ez a jószág? He? ... — Nem tud vesztesként távozni.

— Egyszer még agyon is csapom.

— Persze... A dudva tetején te vagy az úr. Sokra vitted vénségedre.

Az öregember nem tud válaszolni a gyalázkodásra.

— Lajos-tanyán azt mondtad, vénségedre minden nap ünneplőbe öltözöl. Kiülsz az eperfa alá. Pipálsz. Nézed a madarakat. Fényes csizmában, fehér ingben ülsz a sámlin. Azt mondtad, akkora fehér bajuszod lesz, mint egy galamb- szárny. Aztán itt van. Büdös vagy. Kutyákat dobálsz a gané tetejéről. Odavaló vagy.

Az öregember kihúzza a villát a kazal oldalából, sötét arcában elmerülnek a szemei.

— Ganés a csizmám. ■— Fáradtan, vontatottan beszél. — Büdös vagyok. Ott áll az eperfa az udvaromon, sámlim is van jó erős, de nem ülök ünneplőben a fa alá. Pipálni már rég nem pipálok, nincsen galambszárny bajuszom, igazi ünneplőm sincsen: ennyire vittem vénségemre. De azt a rühes kutyát akkor kergetem el innen, amikor akarom. De még azt a bitang gazdáját is.

Szuronyként emeli a villát, rohamléptekben indul. Sántítva fut elől a kutya, utána Kardos, végül az öregember. Kardos elfulladt, síró hangon kiabál:

— Nekem nem adtatok negyvenötben földet, a földosztó isteneteket! — Fut. Görbe lábai nem futásra valók, akadályozza a bot is. Sír és átkozódik.

Az öregember rövid futás után elveszíti a lábait. Csak egy pillanatig tart körülötte a sötétség. Mire a föld az arca elé ér, már látja a gyér fűcsomók között a repedéseket. Az a furcsa, ahogyan egyre tágulnak. Kelni akar, de lába nem engedelmeskedik. Előbb nem érti, aztán nagyon megijed. Moccanni sem mer. Tudja, ha az újabb próbálkozásra sem sikerül felállnia, akkor nagy baj van. Fekszik a füvön, kalapja elgurulva. Amikor kopasz fejét már tűrhetetlenül égeti a nap, feltérdel, ösztönösen mozdul a kalap után. Már áll, amikor megérti, megtalálta a lábait. Félénken előbb lábujjait mozgatja, majd a lábfejét. Mozog és nem fáj. Talán csak megakadt a lábam — gondolja, és visszamegy a kazalra.

Elmúlik a dél, itatás felé lépdel az idő. A tehénistállóból kiárad a malomzúgáshoz is, az imaházak zümmögéséhez, a távoli cséplőgépek búgásához is hasonló mormogás. A tehenek rágnak, szusszannak, nyelnek, vastag nesz folyik ki az ajtón.

Felnéz a napra, bólint, s már csörrennek is a láncok. A kétszárnyú ajtón pirostarka tehenek bújnak elő. Csupa fehér és vörös lángolás. Asszonyos rin- gással mennek a kúthoz, szelíd hullámokban széna- és tejszag hömpölyög velük

41