Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 1. szám - Farkas Imre: Csendes kiáltás (elbeszélés)
FARKAS IMRE CSENDES KIÁLTÁS Mehetünk — szól az öregember a kerékpárhoz, és átsegíti a küszöbön. Becsukja a kaput, s gyalog megy föl a dombra. Innen indul reggel, ide érkezik este. Régebben a láncot kímélte ezzel a gyaloglással, ma a lábait óvja. A dombtetőn megnyomatja a gumikat, megveregeti az ülést, átlép a vázon. A kelő nap sugarai az eget tapogatják. Ropognak a rögök, mintha hártyás jeget törne a kerék. Kezdetben még ficánkol a kormány, de az öregember rászól, ,,na-na!” s elcsendesedik. A nap emelkedik, a kerékpár gurul, az öregember nézdegél. Nem lát meg mást a világból, csak mi tegnapról mára változott: a felszedett téglajárdát, néhány kidöntött fát az út mellett s a földön a betonlapokat. Irdatlan árnyéka tojássá lapult árnyék-kerekek fölött suhan. A gumik száraz zúgással őrlik a földet, mint végtelen szürke szál tekeredik le a kerekekről a nesz. A kormányra akasztott csuhészatyor nekiütközik a villának, koccan benne a tejesüveg. Ráfigyel, igazít rajta, nehogy összetörjön. Szereti a tejet. Szerencséje, mert ugyan mi mást enne, amióta kihullottak a fogai? Otthon csak megvan, de ha kint dolgozik, tej, tej és tej. Igazán szerencse, hogy olyan jól eltűr vele. Nagy baj lesz, ha majd el kell adnia a tehenet, pedig ez a kilátás. Nem győzik eleséggel, apad a teje, takarmányra megy el a nyugdíj. Amikor házak előtt fut el, felerősödik a nesz, és ráhuhognak a kapualjak. ■— Milyen hangos a reggel — gondolja. — Csak nem lesz eső? — Nézi elvékonyodott nyakán a hosszú ámy-fejet, s mintha szédülne. — A végén még a bicikliről is le kell szállnom — gondolja —, s gyanakodva figyeli a kerékpárt, magát. Amint fordul az út a szövetkezet felé, eléri a reggeli szél, elfújja mellőle a tojáskerekeken ingó toronymagas árnyékot, s már könnyedén fut végig a fasoron. Hogy nőnek ezek a nyárfák! Elgurul az iroda előtt, s mire az istállókhoz ér, tiszta a feje. A két fiatal tehenész tejeskannákat rak egy kocsira. Köszöntik, s összevigyorognak, amikor mellettük elhalad. Árnyékba tolja a kerékpárt, nehogy leeresszen a gumi, a szatyort felakasztja a fára, mert nincs bosszantóbb annál, mint amikor az ember kenyerét ellepik a hangyák, s indul a trágyakazal felé. Hetvenhárom éves kezével megfogja a villát, beleölt a halomba, s ami ráakad, meglódítja. Üjra ölt, azt is a helyére teszi. A szálasából kirakja a kazal oldalát. Az apraját, a törekeset a szálas közé szórja, hadd keveredjen. Amikor elfogy a földről, körüljárja a kazlat, igazgatja, veregeti, fölmászik a tetejére, és komótosan, mintha káposztát taposna, megy sorról sorra, körös-körül, míg az egészet le nem járta. Amikor végzett, elnéz az istálló felé, jön-e a kocsi az újabb rakománnyal. Rálép a létrára, s mire leér, olyan váratlanul, mintha felhőtlen égből ázna meg, szomorú lesz. Vár a kocsira és egyre érzi, hogy ő most szomorú. És mialatt megjön a kocsi, meg vissza is megy, egyre csak arra gondol, hogy miért lett ő most szomorú. Ölt akkorát, hogy beleroppan a villanyéi, ökleli sarkával a kazal tetejét, elijeszti az ott ténfergő kutyát, hiába. Szeretné elterelni a gondolatait: „Milyen jó, hogy a gyomrom még bírja a tejet”. Semmi nem 35
