Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szalai Sándor: A láthatatlan író" dilemmája
búzától”. Vitacikkében arra is frappáns feleletet tudott adni, hogy miért térnek — térhetnek — el egymástól a szemtanú Priszkosz és a későbbi oknyomozók tényközlései. Szakítani mert a történetírók azon naiv elképzelésével is, miszerint Attila temetése titokban történt, s a temetést végző-celebráló táltosokat és szolgákat azért ölhették meg, hogy a nagyvezér sírhelyét fel ne fedhessék, mert különben a kitörő pánik a birodalom összeomlását eredményezné. Gárdonyi jól tudta, hogy a bukás oka nem ez volt. De nem tudott belenyugodni a katalaunumi ütközetről alkotott, zavaros felfogásokba sem. A latin, olasz, német, francia szerzők, valamint Marczali szerint Attila „kudarcot vallott”, s a nyugatrómai hadvezér, Aetius győzött; Kézai szerint a hunok nyerték meg a csatát, s Attila a rettegett hírében állt még. Sokan valószínűleg előrevetítik a következő év, a 452-es itáliai hadjárat záró eseményeit, amikor — a sorozatos győzelmek ellenére — Attila „megtorpant Róma előtt”. Ezt a „megtorpanást” Thierry úgy meséli el, mintha a pápa könyörgésére fordult volna vissza a hun vezér a Tisza felé, érezvén hamarosan bekövetkező halálát, mely valóban megpecsételte az etnikailag s gazdaságilag sem egységes birodalom sorsát. A mai történetírás állásfoglalása sokkal óvatosabbnak tűnik ezekben a kérdésekben, jóllehet közelebb áll az igazsághoz: eszerint „a Troyes mellett lefolyt csata nem hozott döntést’1. Gárdonyi elgondolkoztató érvei, melyek a regény szövetébe mértéktartóan, kitűnően szövődnek be, mindig a józan számításra s alapos tárgyi tudásra épülnek. A krónikák értékéből nemcsak az olyan költői túlzásokat, elfogultságra csábító célzatosságokat számítja le, mint a vértől megáradt patak képe, de siet egyházellenes nézeteit is kinyilváníttatni Zétával, mikor ő a táltosok dodonai válaszára emlékezik vissza. Zéta nevetségessé teszi a hunok vallását, Bogár táltos hókuszpókuszait olvasói- hallgatói előtt, de hivatkozhatunk a táltosokkal folytatott heves vitájára is — a vallásokról, háborúkról, lélekvándorlásról stb. (A korábbi kiadások még inkább aláhúzzák Zéta szavait: „A keresztény vallásban is több a külsőség, mint amennyire értelmes embernek szüksége van, hát még a pogány vallásban) Ámbár a külsőségekben egy a pogány vallás a kereszténnyel... s a papok itt is, ott is kövérek.”) Kétségtelen, hogy Bizánc fejlett kereskedelmének, kézműiparának és általános műveltségének köszönhette fennmaradását; a nyugatrómai birodalom inkább kitűnő hadászatának. A hun birodalom átmeneti, világraszóló fölényének megfejtésében már fölöttébb eltérőek a történészek véleményei. Gárdonyi kacérkodik ugyan a hun- magyar rokonság eszméjével, erre utal többek közt a szegedi tájnyelv gyakori használata a regényben (olykor ilyen tájszólásban beszél Attila és Bial táltos is), de a hunok soknépű táborának bemutatásában, vagy a népek belső, társadalmi seregszemléjét tekintve, a magyar is csak egy a félig-meddig „egyenlők” között. A meghódolt alattvalók közül sokan bejuthatnak még a hun vezetők — az előkelők — rétegébe a törzs-szövetségi rendszer lassú bomlása, hierarchiájának kialakulása idején. Gondoljunk csak Edekon és Oresztész pályafutására, Szabad-Görögre s kizárólag az egyéni képességeik révén felkapaszkodókra. (Oresztész — Attila egyik hűséges vezére és tanácsadója — az utolsó római császár apja.) A közhiedelmekkel ellentétben, Attilát sem csupán zseniális hadvezérnek, de elsősorban a ravennai udvarban felnőtt, ravasz diplomataként és okos politikusként mutatja be, akinek — épp latin kulturáltsága révén — a császári palotákban is nagy tekintélye van. A mai francia történettudomány álláspontja, például Georges Roux fejtegetése a Miroir de l’Historie 1965 márciusi számában, meglepően azonos Gárdonyi beállításaival. Attila tehát nem „bárgyú kalmük”, mint amilyennek Jornandes és Thierry festi. Nem a „lóhuson nőttnek” s „kutyafejűnek” csúfolt „barbár", de az, aki állandóan követeket küld és fogad, aki erejével és okosságával kényszeríti adófizetésre „a gőgös és óriás római birodalmat”. Aki a pogány jósoknál is jobban bízik katonai vezéreiben és a hunok hadicseleiben! Egyéniségének varázsát szintén jól érzékelteti Gárdonyi, amint személye a lakomákon „családias körbe” tömöríti a szolgákat és előkelőket. Másik fontos jelenet a regényben: találkozása Troa püspökével. A hun fejedelem, akitől fél Európa tart, nem hördül fel a város bezárt kapui előtt, inkább gondolkodik, tárgyalásba kezd, megkíméli a védtelen embereket, itt szabad rablást 110
