Életünk, 1965 (3. évfolyam, 1-3. szám)

1965 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: "Az emberélet útjának felén

öntudatának büszke csúcsaira feljutott költő nem sejthette, hogy valójában egyenrangú felek, két világeszme szélsőségeit képviselik a történelem színe előtt, s az utókor szemében a költő szellemi ereje nagyobbnak fog bizonyulni a pápa hatalmánál.

Hogy mit érzett Dante e pillanatban, nem mondta el soha, de gondolhatjuk abból, hogy másvilági útjának kezdetét az 1300. év nagycsütörtökére tette. Az esemény krónikása, Dante barátja sem tud többet mondani, mint hogy a pápa a három kiküldöttel „egyedül egy szobában, titkosan” beszélt, s megrótta őket: „Miért vagytok oly makacs értelműek? Alázzátok meg magatokat előttem.” Mégis úgy tetszik, valamiképpen megérezte, hogy a három firenzei közül melyik lehet veszélyes terveire, mert végül így szólt: „Kettőtök hazamehet, és legyen rajtuk áldásom, ha végbeviszik, hogy akaratom teljesüljön.” Dantét azonban mintegy túszként, visszatartotta udvarában. A római „internálás" nemcsak drámai, hanem tragikus pillanatot is jelez Dante életében, mert közben odahaza a feketék kerekednek felül, dühödt bosszúhadjáratban gázolják le a fehéreket, Dantét megfosztják minden vagyonától, tisztségétől, és kétévi száműzetésre ítélik, majd kevéssel utóbb „tűz által való megégetésre, úgy hogy meghaljon” („igne comburitur sic quod moriatur”).

Több mint egy esztendőt tölt Rómában, először életében, rója az utcákat, feltárul előtte az ezeréves pogány dicsőség és az ezeréves keresztény múlt minden romemléke és élő nagysága — a szörnyű és nagyszerű város, trónus, temető, csatatér és szenthely, a földi Univerzum középpontja, a császári és pápai hatalom gladiátorharcának porondja. De most a pápa egyedül uralkodik rajta, s íme a „szimóniás”, „uzsoráskodó”, „rókalelkű” „pap”, e „pásztorrá lett farkas” egy szavára beláthatatlan embersokaság örvénylik benne, s térdet—fejet hajt a „bitorló” trónusa előtt. A szemtanú krónikás szerint naponta mintegy 30 000 zarándok érkezik a városba és hagyja el, és az ott tartózkodó idegenek száma naponként 200 000-re rúg. „Kenyér, bor, hús, hal és zab bőven és olcsón volt a piacon, a széna azonban igen drága; a szállás olyan áros, hogy ágyamért és lovaim istállójáért minden nap egy torinói garast kellett fizetnem. Amikor a szentestén elhagytam Rómát, oly nagy zarándoksereget láttam kivonulni, hogy senkisem számlálhatta volna meg. A rómaiak azt mondják, hogy összesen kétmillió asszonyt és férfit számoltak meg. Gyakran láttam, amint férfiakat és nőket tapostak el, s magam is csak nehezen tudtam néhányszor megmenekülni ettől a veszélytől.”

Dante mindezt látja, s tehetetlen tanúja annak is, hogy Bonifác, a francia „liliom foglya”, Valois Károlyt hívja be Firenze ellen, letöri a fehérek uralmát, s hazája a „pápa szolgája” lesz. De legnagyobb bűne a pápának, hogy megtagadja a császárság eszméjét, Isten gondolatát, mely által az igazság, a béke, a rend uralmát akarja biztosítani a Földön; maga törekszik kezébe ragadni „mindkét kardot”, de nem Isten országáért, hanem hogy saját világi hatalmát növelje korlátlanná, mindenhatóvá. Igaz hit, isteni igazság, földi igazságosság, béke, rend, erkölcs, szabadság, a népek jóléte, méltó hatalom és helyes hierarchia tétetik kockára, s mindezek tagadása a tét egy méltatlan főpap kezében. Az emberiség sorsa sodródik a veszély peremére szemei előtt, és így a maga sorsa is, mert a kettő lelkében egy; a tiszta ideál, mely az Égbe vivő utat mutatta meg a gyermeknek, az „örökké tevő” bölcsesség, melynek ismeretét oly mohó tudásvággyal kutatta az ifjú, Isten gondolata, mely értelmet adott a történelemnek, a szabadság, melyért teljes egzisztenciáját vetette harcba a férfi — minden, ami sziklaszilárd hitté és meggyőződéssé ötvöződött benne egy fél emberélet küzdelmei során, most válságba zuhan, kétségeket riaszt fel, problémává súlyosodik, döntést kíván, drámává elevenül. Míg magányosan, tehetetlenül, idegen lélekkel rója a nyüzsgő utcákat, viaskodik éjszakáival, látomás rémlik föl előtte: sötétlő erdőbe tévedt, ahol a világ bűnei, a kéj, a gőg, a hatalomvágy fenevadakként állják el az igazság és az igazulás felé vezető utat. A világét és az övét, mert a kettő egy. Itt és most, Rómában, a jubileum, a nagy „örömünnep" esztendeje alatt, midőn maga épp „az emberélet útjának felén” áll, 35 éves korában küzd meg a világ és lelke szörnyetegeivel, tárul föl előtte a Pokol víziója, ahol az igazságot osztják, de ahonnan jó szellemei elvezetik majd a tisztulás és az üdvösség magasabb régióiba. Ezért teszi

94